Európa: túl a nehezén?

Nem kétséges, hogy Európa kilátásai 2012 eleje óta javultak. Annak idején a Standard & Poor’s hitelminősítő 10 eurózóna-tagállam besorolását rontotta le. A gazdasági aktivitás lefelé haladó spirálba került, az ideges befektetők tömegével szálltak ki a dél-európai bankokból. A spanyol kormány az ország negyedik legnagyobb bankja, a Bankia államosítására készült – azt azonban nem tudta megmondani, honnan szerzi az ehhez szükséges tőkét. Az államkötvények kamatai meredeken emelkedtek. Görögországban eközben választásra készültek, a piac pedig aggódott, hogy a felálló új kormány esetleg elutasítja az Európai Unióval és az IMF-fel kötött megállapodást. Ekkor úgy tűnt, hogy az országot az eurózóna elhagyására kényszeríthetik. Félő volt, hogy ez a folyamat nem áll meg Görögországnál; ha megkezdődik az eurózóna felbomlása, lehetetlen megmondani, hogyan végződik. Az általános vélekedés ez idő tájt az volt, hogy a közös deviza sorsa megpecsételődött.

El kell ismerni persze, hogy a sötét prognózist nem osztotta mindenki. Kedvenc emlékem ebből az időből egy 2012. márciusi pódiumbeszélgetés, amelyen egy nálam híresebb közgazdásszal együtt vettem részt. Amikor megkérdezték tőlünk, hogy mekkorára tartjuk annak valószínűségét, hogy Görögország az év végéig kilép az eurózónából, a kolléga 100 százalékot mondott, én pedig 0 százalékot. Ez a közönség soraiban nem kis derültséget keltett. Végtére is, valamelyikünk közelebb járt az igazsághoz.

Azok, akik az eurózóna összeomlását vizionálták, nem vették figyelembe a megválasztott tisztségviselők és szavazóik elkötelezettségét az európai projekt mellett. Görögországban, ahol a nyomás a legerősebb volt, az Európa-ellenes baloldali Sziriza a szavazatok mindössze 27 százalékát gyűjtötte be a parlamenti választásokon. A hét végi németországi választások előtt nyilvánvaló, hogy mind a kereszténydemokraták, mind a szociáldemokraták kiállnak az euró mellett. Az euróellenes Alternative für Deutschland a közvélemény-kutatások szerint mindössze 4 százalékon áll. Lehet, hogy megszereznek néhány helyet a Bundestagban, de a számok alapján az eurószkepticizmus elszigetelt álláspont marad.

Az európai projekt melletti mély elkötelezettség mellett jelen van persze az ismeretlentől való félelem is. Az eurózónából való kilépés következményeit illetően nagy a bizonytalanság, csak kevés európai vezető van, aki ezt az irányt választaná. Ha minden kötél szakad, akkor készen állnak arra, hogy bármit megtegyenek, ami az eurózónát összetarthatja – még akkor is, ha a szükséges lépések gazdaságilag és politikailag is kellemetlenek.

De akkor mi változott meg tavaly? Először is, Európának már van egy igazi „végső hitelezője”. 2012 júliusában az Európai Központi Bank elnöke, Mario Draghi kijelentette: az EKB „kerül, ami kerül”, megmenti az eurót. Draghi még nem volt túl régen a hivatalában, a piacok ennek megfelelően egy új korszak hajnalaként értelmezték a megjegyzését.
Néhány nappal később az EKB bejelentette a „közvetlen monetáris tranzakciók” programját, amely a bajba jutott eurózóna-tagállamok államkötvényeinek korlátlan volumenű vásárlását helyezte kilátásba. Ennek eredményeként a befektetők esetleges tömeges kivonulása már nem idézhet elő összeomlást az európai pénzügyi piacokon.

Az eurózóna tagállamai megállapodtak abban, hogy bankjaik problémáinak kezelésére létrehoznak egy egységes felügyeleti és szanálási mechanizmust. Spanyolország szisztematikus felülvizsgálatnak vetette alá bankrendszerét, a rekapitalizációhoz az EU és az IMF 100 milliárd eurós hitellel járult hozzá. Igaz ugyan, hogy az egységes bankfelügyelet létrehozásában csak szerény előrelépés történt, a szanálási mechanizmus ügyében pedig semmilyen. De a lényeg az elkötelezettség. Az európai bankok összeomlásának szelleme – csakúgy, mint az önbeteljesítő adósságválságé – nem kísértett tovább, a zuhanórepülésben lévő európai gazdaságok még időben irányt változtathattak.

De továbbra sem múlt el az európai „hard landing” veszélye. A bankok még mindig gyengék. Most, hogy az európai bankfelügyelet végre közzétette az új prudenciális szabályokat, a bankok hozzáláthatnak a tőkeemeléshez, amelyre a veszteségeik ellensúlyozása érdekében szükségük van. A Société Générale már megtette az első lépéseket, de egyelőre nem talált sok követőre. Amíg az európai bankok alultőkésítettek, kitettségük viszont túlságosan nagy, addig kicsi a valószínűsége egy robosztus banki hitelezéssel megtámogatott fenntartható kilábalásnak.

Továbbra is komoly problémát jelent a meglévő adósságállomány újrafinanszírozása. Az első negyedévben az eurózóna egészének GDP-arányos adósságállománya 92,2 százalékra emelkedett. Mivel a döntéshozók vonakodnak az adósságleírást felvetni, a kormányok kénytelenek voltak súlyos adókat kivetni annak érdekében, hogy teljesíthessék kötelezettségeiket. Ezzel azonban visszavették a beruházásokat.

Ha annak érdekében, hogy az eurózóna ne omoljon össze, mindig csak a legszükségesebb lépéseket teszik meg, az nem ugyanaz, mint a fenntartható növekedés feltételeinek megteremtése. Igen, az európai gazdaság teljesítménye javult. De ha a döntéshozók nem fejezik be, amit elkezdtek, a prognózis borús lesz.

Copyright: Project Syndicate, 2013.
www.project-syndicate.org