Kinek a jegybankja?

Az egyik tábor – nevezzük Bankár Tábornak – a jegybankot a bankárok bankjának tekinti. A központi bank ügyfelei a bankok, amelyek szükség esetén itt kölcsönt vehetnek fel; feladata a bankrendszer támogatása annak érdekében, hogy a bankok profitot termelhessenek és betölthessék funkciójukat. A jegybank szerepe mindenekelőtt az, hogy akkora pénzmennyiséget biztosítson, amely elegendő ahhoz, hogy puszta likviditási problémák – tehát nem fizetésképtelenség – miatt egyetlen banknak se kelljen csődöt jelentenie.

A másik tábor – nevezzük Makrogazdasági Tábornak – a jegybankot a gazdaság egészét terelgető pásztornak tekinti. A jegybank feladata eszerint az, hogy a gyakorlatban érvényesítse az elméletben nyilván érvénytelen Say-dogmát, amely szerint a termelést a kereslet egyensúlyozza ki. A jegybanknak tehát azt kell biztosítania, hogy a megtermelt javak iránti kereslet se túl kicsi, se túl nagy ne legyen, az előbbi ugyanis munkanélküliség növekedéséhez, az utóbbi inflációhoz vezet. A jegybanknak tehát nem a bankrendszert, hanem a gazdaság egészének működését kell támogatnia.

Az Egyesült Államokban 2008. szeptember 15., a Lehman Brothers csődje és 2009 májusa között, amikor az akkori pénzügyminiszter, Tim Geithner bejelentette, hogy az ország bankjait már feltőkésítettek vagy gyorsan feltőkésíthetők, a két tábor érdeke azonos volt. Mindkettő helyre kívánta állítani az aggregált kínálat és az aggregált kereslet közötti egyensúlyt, mindenekelőtt a bankrendszer védelmében; a bankrendszer védelme érdekében az aggregált kereslet bővítésére volt szükség, hogy az közelebb kerüljön az aggregált kínálathoz. A gazdaságélénkítésben nagy szerepet játszott a bankmentés, a bankok megmentése pedig nagy szerepet játszott a gazdaság élénkítésében.

A két tábor álláspontja ezt követően élesen elvált egymástól. A hosszú távú jegybanki politika, amelynek célja a rövid távú állampapírok kamatainak alacsonyan tartása, nélkülözhetetlen annak tekintetében, hogy az aggregált kereslet számos, kamatfüggő komponense ne essen a potenciális aggregált kínálat alá. A befektetési bankok, az árnyékbankok és különösen a sok-sok ATM-et és fiókot működtető kereskedelmi bankok számára ez a politika nagyon megnehezíti, hogy negyedévente, rendszeresen egészséges üzemi eredményről számolhassanak be, és ugyanakkor ügyfeleik portfoliója is folyamatos, egészséges hozamokat könyveljen el.

A hosszú távú jegybanki politika, amelynek része a hosszú lejáratú eszközök egyre nagyobb volumenben való vásárlása, nélkülözhetetlen ahhoz, hogy az óvatos pénzügyi szektort arra bátorítsa, hogy saját kockázatviselő kapacitásainak egy részét mozgósítva a vállalkozások kockázatait csökkentse. Ez a politika azonban csökkenti – akár meg is szüntetheti – a bankárok arra való képességét, hogy egyszerűen a hozamgörbe meglovaglásával érjen el profitot.

Az aggregált kereslet és az aggregált kínálat egyensúlyának megteremtése szempontjából a jegybanknak egyértelmű üzenettel kellene előállnia, amelyben leszögezi: öt évvel a válság kezdete után a 0–2 százalékos inflációs célnak nyilvánvalóak a nem szándékolt lefelé mutató foglalkoztatási kockázatai, inkább 2–4 százalékos célra lenne szükség. Egy ilyen bejelentéstől azonban, bár a Makrogazdasági Tábor számára végtelenül magától értetődő lenne, a nominális eszközökkel rendelkező vagy nominális terminusokban gondolkodó bankárok mind megbetegednének.

Az USA és a világ érdeke egyaránt az, hogy a Ben Bernanke leköszönő Fed-elnök utódát Barack Obama a Makrogazdasági Táborból válassza ki. A világnak most egyáltalán nincs nagyobb szüksége egy „bankárok jegybankárára”, mint öt éve volt.

Copyright: Project Syndicate, 2013.
www.project-syndicate.org