Még több foci

A románoktól kikaptak, az észteket megvertük. A magyar labdarúgásban örök szurkolói igazság, hogy a vereség a csapaté, a győzelem közös. Így volt ez mindig, a világbajnoki döntőt 1954-ben elbukó Aranycsapattól kezdve. Annak idején Puskásékat hamarabb leszállították a hazaérkező vonatról, elkerülve a népharagot, míg a Telkiben edzőtáborozó mai focistákat rendőrjárőrök vigyázták. Annyit azért változott a helyzet az elmúlt hatvan évben, hogy nem volt olyan miniszterelnöke Magyarországnak, aki korábbi igazolt labdarúgóként ennyire komolyan vette volna a sportág jövőjét. Az ország szinte mindent lenyel, de a focival kapcsolatos elképzelések és intézkedések mégis kiverik a biztosítékot. Demagógiának tűnhet, az elégedetlenkedők sokszor keresnek jobb helyet a milliárdoknak stadionépítés helyett nyugdíjakra, iskoláknak, kórházaknak. A nép már csak ilyen demagóg.

A magyar labdarúgó válogatott ember emlékezet óta nem jutott ki világbajnokságra, klubcsapataink tíz-, de inkább húsz évente érnek el valamilyen európai sikerecskét, a fociba mégis dől a pénz – bár a politika nagy erőkkel bizonygatja, hogy ezt nem üzleti megfontolásokból teszi, hanem a jövőt építve. A profi labdarúgás a világon mindenhol üzlet, hol kisebb, hol nagyobb mértékben, vagyis ez gyenge érv. Amatőr szinten természetesen más, a gyerekek kosaraznak, kézilabdáznak, de leginkább fociznak, attól függően, hogy milyen szakon végzett a tanár. Itt sem kimondottan azért lenne több állami támogatásra szükség, hogy a suliban minél több reménységet fedezzenek fel, hanem azért, hogy a fiatalok rendszeresen mozogjanak, hogy kirobbantsák őket a számítógépek elől. Ebbe tényleg érdemes befektetni, ezért kellene sokkal több korszerű tornaterem és öltöző, de nehéz azt mondani, hogy amíg ezek nincsenek meg, addig ne épüljenek új stadionok.

Valahol el kell kezdeni, valakinek döntenie kell. A kormány és főleg a kormányfő úgy látja, az ország olyan gazdasági helyzetben van, hogy tízmilliárdokért stadionprogramot lehet indítani. Hogy ne érje szó a ház elejét, nem kerül Budapest kivételezett helyzetbe, hanem a vidéki fellegvárak is gyarapodnak. Ha már egyszer beruháznak, értelmetlen lenne újra 6-8 ezres pályákat építeni, még akkor is, ha ma egy bajnoki mérkőzésen csak lézengenek a szurkolók. Létesítményfejlesztésben is az európai színvonal a cél, alább nem érdemes adni. A magyarok ex-labdarúgó miniszterelnöke ma még nagyobbakat mer álmodni a választóinál. Neki akár Budapesten megrendezendő foci Eb-döntő kell, de jó lenne a Bajnokok Ligájában is zárómeccset rendezni, és akkor még nem beszéltünk a hazai nyári olimpiáról, ahol rendezőként eleve ott lenne a labdarúgó tizenegy is. (Még szerencse, hogy a foci helyett más sportágakban, ahol bizonyítottunk is, rendezhet az ország jeles eseményeket: vívás, birkózás, úszás.)

Mégis van a fociprogramnak számomra támogatásra érdemes pontja is. Ha már az iskoláknak nem jut több, legalább ezer pálya korszerűsítésére szánnak 40 milliárd forintot, amely elsőre irdatlan összeg, ám ha okosan használják fel, bőven van helye.

Azt mondták régebben, amilyen az ország (gazdasági) helyzete, olyan a magyar labdarúgás színvonala is. A kettő most picit elszakadni látszik egymástól, a foci kárára. Igaz, Puskásék idejében azt is emlegették, hogy kis pénz, kis foci, nagy pénz, nagy foci. Ma ez sem igaz. Ma nagy pénzzel is elég kicsi a foci. A teljesítményekhez képest a (kicsit demagóg) magyar szerint minden forint, amit a labdarúgásra költenek, ablakon kidobott pénz. Szerintem ez sem teljesen igaz. Mert legalább a serdülőknél, a tizenéveseknél lenne értelme a sok pénzbe kerülő nevelőmunkának, ahelyett, hogy a szülők finanszírozzák a gyerek induló pályafutásának nagyobbik részét. Ha ez az arány megfordulna, kevesebben tartanák Magyarországon a focit szitokszónak.