Ultimátum árnyékában

A július elsején hatályba lépett Büntető Törvénykönyv – csakúgy, mint a korábbi kódex – rendelkezik a „hűtlen kezelés” tényállásáról. Eszerint bűncselekményt követ el az a személy, akit idegen (vagyis a más tulajdonában lévő) vagyon kezelésével bíztak meg, ám az ebből folyó kötelességeit megszegi, és ezáltal a tulajdonost megkárosítja (számára „vagyoni hátrányt okoz”).

Miért is jutott eszembe mindez éppen akkor, amikor arról olvastam, hogy a kormány utolsó figyelmeztetést intézett a pénzügyi intézményekhez: ha novemberig nem módosítják a devizában nyilvántartott kölcsönökre vonatkozó szerződéseiket, a kormány az Országgyűlés „segítségével” teremt rendet. Indokolásképpen ismét elhangzott, hogy a „bankok erkölcsi kötelessége”, hogy megszüntessék az ún. „devizaadósok” – esetenként súlyos egzisztenciális válsággal járó – fizetési nehézségeit, mivel évekkel ezelőtt olyan szerződéseket kötöttek, hogy „ha baj van, akkor csak az ügyfelek viselik a kockázatot”. A kormány szerint ezért önként kellene módosítaniuk a szerződéseket, hogy ne az „embereket”, hanem őket terheljék az árfolyamváltozás hátrányos következményei.

Az ultimátum több okból is megoldhatatlan helyzet elé állítja a bankrendszer tagjait. Mindenekelőtt számolniuk kell azzal, hogy a parlamenti többség nyilvánosságra hozott, kendőzetlenül nyílt fenyegetése az adósok olvasatában azt jelenti majd, hogy nincs más tennivalójuk, mint kivárni, hogy a hitelező bankok elengedjék tartozásuk tetemes részét. Ebből pedig logikusan következik, hogy mindaddig, amíg a pénzintézetek (az „uzsorások”) eleget nem tesznek kötelességüknek, nem róhatják fel az adósoknak, ha azok nem foglalkoznak lejáró határidejű törlesztési kötelezettségeikkel. Ha pedig már korábban beszüntették a kölcsönszerződések teljesítését, hivatkozhatnak majd arra, hogy amíg nem tudni pontosan, hány forintra is rúg a szerződésmódosítást követően a hitelező bankkal szembeni tartozásuk, késedelmi kamatot sem lehet elszámolni velük szemben. A „hibás banki termék” miatt fizetésképtelen adósok a bírósági végrehajtónak is idézhetik a kormányzati nyilatkozatokat, megkérdezve tőlük, hogy ugyan miért kerülne sor a kölcsön fedezetül szolgáló ingatlan értékesítésére akkor, amikor akár heteken belül bekövetkezhet a mindezidáig elképzelhetetlen: a „becsapott” ügyfelek visszakövetelhetik a bankoktól az átutalt törlesztő összegeknek egy számottevő részét. A kormány demonstratív lépéseiről megállapítható, hogy azok alkalmasak a banki ügyfelek fizetési fegyelmének a föllazítására, a szerződésben vállalt kötelmek megszegéséhez nem társul ugyanis kellően visszatartó erejű következmény. A „pacta sunt servanda” elvének látványos negligálása arra tanítja az üzleti forgalom valamennyi – nem csupán a devizakölcsönökben érdekelt – szereplőjét, hogy bár piacgazdaságban fontos a szerződések betartása, a miniszterelnöki, frakcióvezetői bejelentések még az aláírt megállapodásoknál is többet nyomnak a latban.

De mi történik, ha a bankok komolyan veszik a hozzájuk intézett ultimátumot, és „önként” – az ügyfél szempontjából kedvező (mesterséges) árfolyamon – „forintosítják” a devizában nyilvántartott kölcsönszerződéseket? Mit szólnak majd megbízóik ahhoz, hogy a pénzintézetek többszázezer kölcsönügylet tartalmát megváltoztatva, elengedik a banki adósok tartozásának egy jelentős részét? Nem kell-e attól tartaniuk, hogy a megtakarításaikat a bankra bízó személyek feljelentések tucatjaiban kérik majd a veszteséget okozó döntések kivizsgálását, és a vezetői felelősség megállapítását? Erre az eshetőségre gondolva a pénzintézetek menedzsmentje számára lehet, hogy a jogalkotói beavatkozás jelentené a kisebbik rosszat: ha az állam a jogsértés elkövetése helyett, „csupán” annak tűrésére kötelezné őket.