Ha szilárd alapokon áll a kapitalizmus, hamarabb leküzdhető a válság

Azt szinte mindenki felismerte: a világgazdasági válságra fiskális és monetáris élénkítéssel kell reagálni, hogy helyreálljon az egészséges gazdasági növekedés. Sok politikus van viszont, aki – talán népszerűsége megőrzése céljából is – éppen a vállalati szektort tette bűnbakká. Méghozzá éppen azokat a vállalatokat, amelyeknek kulcsszerepe lehet a gazdaság kilábalásának és a munkanélküliség csökkentésének szempontjából.

Azt senki nem vitatja, hogy Magyarország letért a kitaposott („ortodox”) ösvényről, arról az útról, amelyen a nyugati országok járnak. Vannak, akik szerint a Nyugat hanyatlik, és az ő útjuk lefelé vezet. Ám mégis úgy tűnik, hogy ott, ahol szilárd alapokon nyugszik a kapitalizmus, ahol erős a bizalom hálója, és ahol az állam – nem egyes szektorok állami átvételével – segíti helyreállítani a piaci zavarokat, ott hamarabb leküzdhető a válság is.

A világgazdasági válság kirobbanása előtti időszakra Magyarországon gyakorlatilag kiépült a piacgazdaság alapja, a világ legnagyobb multinacionális vállalatai léptek be a hazai piacra. A rendszerváltáskor talán kevesen tudták elképzelni, hogy húsz év múlva csak nálunk gyártják majd a Mercedes egyik modelljét.

Noha a válságokra sok esetben protekcionista lépésekkel reagálnak a kormányzatok, a legutóbbi krízisben többen egyenesen a gazdasági rendszer bukását látták. Öt évvel a válság kirobbanása után mégis úgy tűnik, hogy azok az országok lettek – maradtak – sikeresek, amelyek hittek a piacgazdaságban, és ahelyett, hogy az állam terjeszkedésének, valamint a tőke és a profit erőteljes korlátozásának útjára léptek volna, inkább a szabályozást helyezték előtérbe.

Magyarországon az európai összehasonlításban kiemelkedően magas, év közben kivetett bankadó volt az első fontos lépés, amely nem a szabályozáson keresztüli megoldások irányába mutatott. A pénz ugyanis a költségvetésbe folyt be, nem pedig egy krízishelyzet esetén használható bankmentő alapba. A 2010-ben hatalomra került kormány nemcsak a bankokat találta meg: különadókkal terhelte a kiskereskedelmi szférát, az energiaszektort és a távközlési cégeket is. A nyugdíjpénztári vagyon állami átvétele sem biztos, hogy a megfelelő válasz volt romló demográfiai kihívásokra, és a sort még folytathatnánk. A rezsicsökkentés – noha helyes célt szolgál – szintén komoly beavatkozás a piaci folyamatokba, aminél csak az energiaszektor részleges állami átvétele erőteljesebb. A devizahitelesek megmentése szintén támogatandó cél lehet – bár ha még mindig 280 forint lenne az euró, könnyebb lenne a helyzetük –, ám már a végtörlesztés sem volt piacbarát lépés, és a most formálódó mentőcsomag kapcsán is megjelenhetnek hasonló elképzelések.

Ahol a törvényhozó a piactorzítás helyett – a vállalatokkal egyeztetve – szabályozói eszközökkel képes hatékonyabb és stabilabb piacot létrehozni, ott a gazdasági növekedés is tartósabb lehet. Hiszen a vállalatoknak nem csupán a rövid távú profitmaximalizálás a célja. Mindegyik félnek érdeke, hogy középtávon fenntarthatóan bővüljön az aggregált kereslet. Ha pedig egy ágazatban – ahol verseny van, és a piaci mechanizmusoknak érvényesülnie kellene – nemzetközi összehasonlításban túlzott profit érhető el, akkor sem valószínű, hogy a tüneteket nagymértékű, pótlólagos adók kivetésével kell kezelni, sokkal hasznosabb lehet a szabályozás átalakítása.

Arról már kevesen álmodnak, hogy 2–3 százalékkal bővülhet évente a gazdaság – ami egyébként egy feltörekvő országtól nem lenne túl nagy teljesítmény. Már annak is örülhetnénk, ha nem sérülnének maradandóan a piacgazdaság szövetei.