Soros György: elkerülhető lenne a rémálom

Merkel győzelme azonban pürrhoszi győzelem. Az eurózóna status quo-ja nem elviselhető, és nem is stabil. A közgazdászok „alacsonyabbrendű egyensúlynak” neveznék, jómagam inkább rémálomnak, amely rendkívüli szenvedéssel jár együtt, viszont könnyen kikerülhető lenne, ha eloszlatnák a félreértéseket és ledöntenék a tabukat, amelyeket táplál. A probléma a következő: a szenvedés az adós országok jussa, míg a félreértéseket és a tabukat a hitelező országok tartják életben.

Az eurókötvényeket például Merkel tabunak nyilvánította – holott nyilvánvaló megoldást kínálnak az euróválságot előidéző problémára: arra, hogy az euró bevezetése a tagállamok állampapírjait kitette az államcsőd kockázatának.

Egy fejlett ország normális esetben soha nem kerülhet csődbe, hiszen mindig tud pénzt nyomtatni. Miután azonban egy független jegybanknak vetették alá magukat, az eurózóna tagjai olyan helyzetbe kerültek, mint egy fejlődő ország, amely egy fejlett ország devizájában vett fel hitelt. A válság előtt ezt – esendőségüket bizonyítva – sem a döntéshozók nem ismerték fel, sem a piac.

Az euró bevezetésekor a tagállamok kötvényeit kockázatmentesnek nyilvánították. A kereskedelmi bankok úgy tarthattak ilyeneket, hogy nem kellett tőketartalékot elkülöníteniük, és az EKB is ugyanazt a repo kamatot fizette utánuk. Mindez a kereskedelmi bankokat arra késztette, hogy a gyengébb kormányok által kibocsátott papírokat vásárolják – ezzel persze csak néhány bázispontnyi nyereségre tudtak szert tenni, mivel a kamatkülönbözetek zéróhóz konvergáltak.

De a kamatok konvergenciája a gazdaságok divergenciáját idézte elő. A gyengébb országok élvezték az ingatlanpiaci, fogyasztási és beruházási boomot, miközben az egyesítés terheitől meggyengült Németország megszorításokra és strukturális reformokra kényszerült. Ez az euróválság – teljesen ma sem megértett – gyökere.

A kinnlévő államkötvények eurókötvényre való cseréje (a görög papírok kivételével) messze a legjobb megoldást kínálja. Az adós államok csak lejáró adósságuk refinanszírozására bocsáthatnának ki eurókötvényeket, ami erősebb fegyelemre sarkallná őket, hiszen minden más hitelt saját nevükben kellene felvenniük, és a túlzott eladósodást a piac büntetőkamattal sújtaná. Az eurókötvények a hitelezés költségét jelentősen csökkentenék. Az eurókötvények tehát kijavítanák az euró „eredendő hibáját” – mivel azonban Merkel ellenzi a bevezetésüket, szóba sem kerülhetnek.

Görögország szintén a félreértések és a tabuk áldozata. Mindenki tudja, hogy nem képes visszafizetni az adósságát – döntő részben az EKB-nak, az eurózóna tagállamainak és az IMF-nek. Hatalmas szenvedés árán az ország közel került ahhoz, hogy elsődleges mérlege többletet mutasson. Ha az említett intézmények elengedhetnék az adósságot – amennyiben persze Görögország teljesíti a Trojka által szabott feltételeket –, akkor a magántőke gyorsan visszatérne, a gazdaság pedig erőre kapna. Személyes tapasztalataim alapján állíthatom, hogy a túlzott eladósodottság megszűnésével befektetők tömege érkezne az országba. De a szóban forgó intézmények nem írhatják le az adósságot, mivel ez – különösen az EKB esetében – tabukba ütközne.

Németországnak nem kellene elfeledkeznie arról, hogy az történelme folyamán többször is jól járt az adósságok elengedésével. Az 1924-es Dawes-terv az Első Világháború utáni jóvátételről rendelkezett, az 1929-es Young-terv pedig csökkentette Németország kötelezettségeit, és hosszabb idejű visszafizetést tett lehetővé. Az adósságterhek csökkentése része volt a Második Világháború utáni Marshall-tervnek is.
Az, hogy az első világháború után Franciaország kíméletlenül követelte a német jóvátételt, Hitler felemelkedéséhez is hozzájárult. Hasonló jelenség Görögországban a neofasiszta Arany Hajnal előretörése.

Az eurózóna-rémálomnak egyedül a legmagasabb hitelbesorolású és a legerősebb gazdasággal rendelkező, „pozícióban lévő” Németország vethet véget. Németország azonban – újabb kori történelmi tapasztalataiból okulva – nem akarja eljátszani a vezető hatalom szerepét. Az ezzel a szereppel járó felelősséget és kötelezettséget ugyanakkor nem rázhatja le magáról. Meg kell tanulnia, miként cselekedhet jóindulatú vezetőként. Ha így tesz, a tőle függő országok olyan hálásak lesznek, amilyen hálás Európa volt az USA-nak a Marshall-tervért. Ha viszont nem sikerül ezt a lehetőséget megragadnia, az – meggyőződésem – az EU széteséséhez, idővel pedig az összeomlásához vezet.

Természetesen sok ország élt már túl borzalmakat. Az EU azonban nem egy ország: szuverén államok tökéletlen szövetsége, amely tíz éves stagnálást nem képes túlélni. Ha szétesik, akkor a tagállamok rosszabb helyzetbe kerülnek, mint az EU-projekt elindításakor voltak – ez pedig Németországnak sem érdeke.

Egy gyökeres fordulat a politikai vezetők számára sohasem könnyű, a választások azonban esélyt kínálnak az irányvonal megváltoztatására. Ennek legjobb módja az lenne, ha Merkel következő kormánya kijelölne egy független szakértőkből álló bizottságot, amely – a tabukat félretéve – megvizsgálná és értékelné az alternatívákat.

Copyright: Project Syndicate, 2013.
www.project-syndicate.org