Valamit valamiért

Ismét az állami cégek vezetőinek prémiuma borzolta a kedélyeket. Többen kaptak tízmilliós jutalmakat – így például a MÁV és az MFB korábbi főnöke -, ám amikor erről a Blikk hírt adott, a kormányfő felháborodott, a kormány pedig stopot rendelt el. Pontosabban „felkérte Németh Lászlóné nemzeti fejlesztési minisztert, hogy szólítsa fel az érintett állami cégek vezetőit – a jogi helyzettől függetlenül – az idén felvett jutalmak és prémiumok kétmillió forint feletti részének visszafizetésére” – közölte a Kormányzati Információs Központ.

Azóta se kép, se hang. Nem tudni, mi e történet vége. De azt se, hogy mi az eleje. Vagyis hogy az állami cégeknél milyen menedzseri szerződése van az első számú vezetőnek. Mindegy, hogy dolgozik, kétmillió fölé soha nem mehet a jutalma, s a fizetése? A kormányváltásnál még erről volt szó. A Fidesz-kormány drasztikusan szakítani akart a korábbi gyakorlattal. Így vezették be a kétmillió forinton felüli állami végkielégítéseknél a 98 százalékos adót, ami a jövőben 75 százalék lesz.

A kétmilliós határ azonban marad, bár több hír is azt sejtette, nem veszik ezt nagyon komolyan. Csak ha nyilvánosságra kerül. Ahogy a közlemény is fogalmaz „jogi helyzettől függetlenül” kell visszafizetni a mostani prémiumokat. Azt hittem, nagy lesz a felháborodás. Nemcsak cégen kívül, hanem belül is. A jutalomtól megfosztottak (?) azonban nem tiltakoztak. Ők tudják miért. Mi csak sejtjük.

Ám nem túl megnyugtató ez a helyzet. Ha ugyanis egy cégvezető jutalma ennyire politikafüggő, milyen lehet egy ilyen cég működése? Lehet úgy teljes erőbedobással dolgozni, hogy közben azt kell lesni, tetszik-e az aktuális hatalomnak? Akitől egyébként a vezető kinevezése, pozícióban tartása is függ?

Tulajdonképpen ez a történet világít rá arra, miért is állítják sokan, hogy az állami cégek nem tudnak olyan hatékonyan működni, mint a magáncégek. Tudnának, persze. Elvben, legalábbis. Ha békén hagynák őket, s a vezetőiket. Normális esetben egyszer kell megadni az irányt, az elérendő célt, s ha az reális, ha vállalható, onnan kezdve már a cég vezetőin a sor. Nincs belebeszélés. Ez vonatkozik a jövedelmekre is. Szabályozni kell, kiszámíthatóvá, s ami a legfontosabb, nyilvánossá tenni. Ha most pontosan tudnánk, miért is kapták a szóban forgó cégek vezetői a jutalmakat, talán nem is háborognánk. Vagy mégis? Működne az irigység? Ezen is csak a nyilvánosság, az információ segíthet. A MÁV-nál például több tízezer ember dolgozik. Milliárdos vagyont kezelnek, millióknak segítő szolgáltatást végeznek. Nem mindegy, hogyan. Egy jó vezető tízmilliókat takaríthat meg. Egy alulfizetett, érdektelen, nem motivált főnök tíz- és százmilliókat pazarolhat el. Tehát nagy a tét. Ezt nem árt nekünk, kívülállóknak is tudni.

A kialakult gyakorlat szerint az állami szektorban dolgozó vezetők általában alacsonyabb fizetést kapnak. Mégis vállalják. Talán azért, mert az államilag nyújtott szolgáltatás nem teljesen piaci alapon működik, sokszor szociális szempontok is közbeszólnak. Ezeket is szabályozni lehet. Az ilyen működés kisebb stresszt jelenthet a cégvezetésnek is. Az éles piaci verseny mellőzése relatív nyugalmat ad, s ez ellensúlyozhatja a piacinál kicsivel alacsonyabb bért. Ez azonban nem jelentheti azt, hogy akkor a politikusoknak szabad a gazda, azaz akkor beszélnek bele az állami cégügyekbe, amikor akarnak. Most nagyjából ez történik. S az állami vállalatok vezetői ezt eltűrik. Talán mert nem tehetnek mást. Ez a tűrés a maradás ára. S talán még így is megéri. Nekik. Nekünk viszont nem. Egy ilyen gyakorlat bizonytalan, alacsony hatékonysággal működő cégeket eredményez. Ahol nem kérdés a versenyképesség. Az állami támogatás viszont kell. Talán több is, mint egy amennyi indokolt lenne. Valamit valamiért.