Az I. világháború és a globális kormányzás

Az I. világháború nemcsak 40 millió ember halálát okozta, hanem a II. világháború előjátékának is tekinthető. Ha Németországban az 1920-as években nem következik be a hiperinfláció időszaka, amely a világháború egyenes következménye volt, akkor talán Hitler sosem jutott volna hatalomra, és a II. világháború sem tört volna ki. Ehelyett Ferenc Ferdinánd, az Osztrák-Magyar Monarchia trónörököse elleni 1914. június 28-i merénylet a vérontás sorozatát indította el, amely 1945-re közel 100 millió ember halálát és az emberi szenvedés korábban elképzelhetetlenek tartott mértékét okozta.

A történelem arra kell, hogy ösztönözze a közgazdászokat és a politikai döntéshozókat, hogy figyelembe vegyék, milyen nehéz összeegyeztetni a hatékonyság és a stabilitás céljának megvalósítását a globális kormányzás során.

A regionális és globális kormányzási intézmények kialakítására a II. világháború óta tartó erőfeszítések jelentősen csökkentették a világháborúkhoz vagy a nagy gazdasági világválsághoz hasonló katasztrófák kialakulásának kockázatát. Bár ezen intézmények távolról sem tekinthetők tökéletesnek, az emberi szenvedés megelőzésért tett erőfeszítések folyamata azonban jóval több eredményt hozott, mint az az úgynevezett hatékonysági költség, amit ezen intézmények stabil működésének megteremtéséért kellett megfizetni.

A hatékonysági és stabilitási cél megvalósítása közötti kompromisszum nehézsége – az egyik cél érvényesítése ugyanis hátráltatja a másikét – számos területen nyilvánvaló. Egy repülőgép tervezésekor például a mérnököknek gondoskodniuk kell a gép olyan szintű stabilitásáról, amely biztosítja a balesetek elkerülését igen szokatlan vagy előre nem látható körülmények között is. Ez olyan szintű túlbiztosítást követel meg – például plusz motorok vagy drága biztonsági rendszerek kiépítésével –, ami növeli a hatékonysági költséget.

A gazdasági rendszereknek szintén stabilnak kell lenniük, ahogy arra a nagy gazdasági világválság vagy a 2008-ban kitört globális pénzügyi krízis esete rámutat. Az Egyesült Államok pénzügyi szektorának válság előtti struktúrája több mint egy évtizeden át hatékonyan tette lehetővé a hatalmas profitok létrejöttét. 2007-ben azonban kiderült, hogy a rendszer alaptételei már nem érvényesek, ami hatalmas gazdasági és társadalmi károkkal járó válságot eredményezett. Ha a kormányok nem avatkoztak volna be jelentős mentő és élénkítő csomagokkal világszerte, akkor a következmények katasztrofálisak lettek volna.

A válság rávilágított az azt megelőző időszak pénzügyi szabályozásának fenntarthatatlanságára. Az új Bázel III szabályok, kiegészülve a nemzeti szinten bevezetett szabályozásokkal, azt a célt szolgálják, hogy egy stabilabb pénzügyi rendszer jöjjön létre. Ezen intézkedések mindegyikét a hatékonysági és stabilitási célok összeegyeztethetőségének mérlegelésével alakították ki. Ha a tőkekövetelményre vonatkozó szabályozást túl szigorúan határozzák meg, akkor a bankok jövedelmezősége csökken, ami megnehezítheti, hogy a pénzintézetek a beruházások és a gazdasági növekedés előmozdítására hiteleket folyósítsanak. Vagyis meg kell találni a hatékonysági és a stabilitási cél érvényesítése közötti ideális egyensúlyt. A politikai döntéshozók hasonló kihívással szembesülnek, amikor például a klímaváltozás elleni intézkedéseket alakítják ki.

A hatékonysági és a stabilitási célok közötti összeegyeztethetőség nehézségének bemutatására kétségkívül végletekig leegyszerűsítve azt a példát lehet felhozni, hogy egy 14 százalékos tőkemegfelelési mutató azzal a célkitűzéssel vethető össze, hogy a széndioxid szintje 450 ppm (minden egymillió levegőmolekula között 450 db széndioxid molekula) legyen az atmoszférában. Mindkét cél teljesítése azonnal jelentős költségbe kerülne. Ezzel szemben egy 7 százalékos tőkemegfelelési mutató és egy 550 ppm értékű széndioxidszint meghatározása azt jelentené, hogy a döntéshozók a rövidtávú előnyöket helyeznék az előtérbe – még ha ez egy újabb pénzügyi krízis vagy a globális felmelegedés hosszú távú következményeit idézné elő.

Bármelyik szcenárió megvalósítása rossz ötlet lenne. Lehetetlen ugyanis elkerülni minden kockázatot, és egy bizonyos ponton a stabilitási cél túlzott érvényesítése által generált hatékonytalanság új kockázatokat generálna. Egy nagyobb háború, válság vagy pénzügyi összeomlás kockázatának minimalizálása így azt követeli meg a döntéshozóktól, hogy megtalálják az optimális egyensúlyt, ami a hatékonysági és stabilitási szempontok jóval nyíltabb megvitatását követeli meg.

Jelenleg a szakpolitikai intézkedéseket gyakran úgy mutatják be, hogy a hatékonyság és a stabilitási célok érvényesítésének költségeit nem ismertetik, illetve a két szempont közötti konfliktus felismerése még nem elegendő a hatékony döntéshozatalhoz. Ehelyett a két cél összeegyeztethetőségének kérdését hozzávetőleges és ésszerű szinten számszerűsíteni kell, hogy eredményes, és ne ideológiai alapon polarizált vitát lehessen folytatni egy adott kérdésről, különben kevés remény marad a felmerülő nehézségek megoldására.

Az 1914-ben kirobbant katasztrófa százéves évfordulója talán arra ösztönzi majd az embereket, hogy jobban átgondolják, miként tudják elkerülni a nagyobb kockázatokat anélkül, hogy túl nagy árat fizetnének a stabilitás biztosítása érdekében feláldozott hatékonyság révén. Most is, mint száz éve, a világ sorsa függ ettől.