Banki exodus?

A kormány 2010 óta sulykolja, hogy jó lenne, ha néhány külföldi nagybank távozna az országból, és átadná helyét a magyar érdekeket jobban szolgáló, nemzeti tulajdonú pénzintézeteknek. A válság hatásait felerősítő elvonásokkal (különadóval, végtörlesztéssel, tranzakciós illetékkel) sokat tett is ennek érdekében. A külföldi banktulajdonosok 880 milliárd forintnyi tőkepótlásra kényszerültek eddig, részben hitelezési veszteségeik, részben pedig a kormányzati sarcok hatásának ellentételezésére. Nem meglepő, hogy némelyikük a magyar piac elhagyásának lehetőségét is fontolgatja. Az osztrák tulajdonú Raiffeisenre már vételi ajánlat is érkezett az egyik legkisebb, ám a kormány bizalmát élvező, felerészben már a nyáron állami kézbe került Széchenyi Bank részéről.

A magyar piac elhagyását fontolgató banktulajdonosok csapdahelyzetben vannak, és ezzel a bankellenes érzelmekre apelláló politikusok is tisztában vannak. Tudják, hogy a kizsigerelt bankok csak akkor távozhatnak „rendezetten” az országból, ha a kintlévőségeiket más hitelintézetnek el tudják adni. De ki venne a vállára ma olyan bizniszt, amelynek kockázatát – a válság miatt amúgy is jelentős üzleti rizikón túl – a magyar kormány kiszámíthatatlan politikája is növeli? Hiszen egy olyan országban, ahol beláthatatlan időre ki lehet vetni a nemzetközi szintet messze meghaladó bankadót és pénzügyi tranzakciós illetéket – sőt még a betéti kamatokra vetített egészségügyi hozzájárulást is be lehet szedni –, bármi megtörténhet.

A banküzlet persze hosszú távú befektetés, így elvileg lehetnek olyan szakmai befektetők, akik látnak fantáziát a magyar bankpiacon – bár ennek kevéssé látszódnak ma a jelei. És lehetnek olyan kényszerek, amikor súlyos veszteség árán is kénytelen kivonulni egy bank. A BayernLB a bajor államtól kapott támogatás fejében ígéretet tett az Európai Bizottságnak arra, hogy 2016-ig eladja a tulajdonában lévő, az utóbbi években 300 milliárd forintot meghaladó veszteséget elkönyvelt (és emiatt 250 milliárdos tőkepótlásra szorult) MKB Bankot. Hogy kinek és mi módon, ez ma még nem tudható. Miként az sem, hogy a szintén súlyos veszteségeket elszenvedett CIB és Raiffeisen tulajdonosai hogyan tudnak megszabadulni a terhüktől. Rájuk gondolhatott Matolcsy György, amikor a pénzügyi stabilitásért felelős jegybankelnökként, ám felelőtlen módon megosztotta a publikummal azt a feltételezését, hogy a nyolc nagybank közül négy rövid időn belül elhagyja az országot. (Varga Mihály a minap már csak egy-két bankról beszélt.)

A többségében magyar tulajdonú bankrendszer kormányzati vágyálmának beteljesülését kétségkívül segítené, ha az állami tőkeemeléssel és a takarékszövetkezetek bekebelezésével „helyzetbe hozott” magyar bankok részesülhetnének a távozó nagybankok piacából. Mivel üzleti megfontolásból ma fölöttébb kockázatos a magyar bankpiacra belépni, az eladósorba került bankokra feltehetően kormányzati hátterű szereplők aspirálnak.

Ha a sarcokkal leszorított ár mellett bekövetkezik is az adás-vétel, fennmarad a kérdés: az új tulajdonos milyen forrásokból és milyen céllal működteti szerzeményét? A válság és a szabályozási környezet az utóbbi években egyfajta „zombi” üzemmódra késztette a bankok többségét: az anyabanki források zsugorodásával párhuzamosan csökkentették hitelállományukat. Az MNB növekedési hitelprogramja megtörheti a trendet, ám ennek komoly ára van.

Állami kockázatvállalás nélkül is fenntartható hitelbővülést csak a magyar gazdaság megfelelő növekedési potenciálja és jövedelemtermelő képessége idézhet elő. A fordulatot azonban a külföldi bankok – és nemzetközi pénzpiaci forrásaik – kiszorítása inkább nehezíti. A komoly tőkeerő helyett állami háttérrel megtámogatott „nemzeti” tulajdonosok aligha lesznek képesek nagyméretű bankok feltőkésítésére, ha szükségessé válik, pedig ez a kormánycéloknak alárendelt bankműködés esetén korántsem zárható ki.