Happy Birthday, diktátor!

Ég és föld, avagy: észak és dél a különbség a valamikori pingpongdiplomácia és az amerikai Dennis Rodman kosaras bohóckodása között. 1971-ben a kínai és amerikai asztaliteniszezők segítettek, hogy a beton kemény Washington-Peking-kapcsolatokat megmozdítsák, ami olyannyira sikerült, hogy Richard Nixon elnök 1972-ben elutazott Mao Ce-tunghoz. Most mi van? Az amerikai profi kosárlabda liga egykori fenegyereke, Dennis Rodman egy éven belül negyedszer is Phenjanba utazott, hogy a soros országvezető-diktátort ünnepelje. Happy Birthday, Kim Dzsong Un!

Kínának negyven éve nem volt égető szüksége az amerikai barátkozásra, jól megvolt egyéb gyümölcsöző kapcsolataival, ám Észak-Korea hiába rendelkezett be önellátásra, most sokat tenne azért, hogy elnyerje a külföldi befektetők bizalmát. De lehet olyan országgal üzletelni, amelyik kiméletlenül leszámol belső ellenségeivel? (Kim Dzsong Un vezér rokonainak sem életbiztosítás másként gondolkodni.) Lehet olyan államon segíteni, amelyik atom(fegyver)programjának felmelegítésével fenyegetőzik, és a legsötétebb sztálini időkön is túltesz a besúgóhálózat kiépítésével, ahol milliók nyomorognak az éhínség küszöbén?

Az Észak-Koreáról kialakult kép ma ilyen. Hogy mennyi az igazság belőle, nem tudni, mert ez az az ország, amely a leggondosabban zár. Mintha Észak-Korea vezetői, Kim Ir Szentől kezdve, maguk is elhitték volna, hogy polgárai (illetve polgárok nincsenek) mindent elviselnek, és a belső zsarolás politikáját a külkapcsolatokban is érvényesíteni lehet. Amíg virult a szocialista tábor, a Szovjetunió vezetésével, csak látszólag nem voltak gondok: számítások szerint minimum 20 milliárd dolláros adósságot halmoztak fel. Az európai szocializmus széthullása után is megmaradt Kína, ám az észak-koreai makacsság azt eredményezte, hogy 2009 óta Peking nem tartja olyan fontosnak Phenjan támogatását, mint korábban.

A nyugati „nyitás” abban merül ki, hogy az atomért élelmiszert alkukkal lavírozzanak. Hírmorzsákra persze lehet bukkanni, februárban állítólag nemzetközi csapatot (ausztrál, thaiföldi, olasz és spanyol üzletembereket) látnak vendégül egy hétre. Arról is szívesen beszélnek, hogy egyre több „katasztrófaturistát” látnak vendégül, akik roppant elégedettek a körülményekkel. Az embernek ilyenkor inkább az jut eszébe, hogy Laura Ling amerikai újságírót 2009-ben hónapokig tartották fogságban, vagy az, hogy Kenneth Bae misszionárius egy éve egyáltalán nem élvezi Észak-Korea vendégszeretetét, ő ma az első számú amerikai „katasztrófaturista”.

Bár Kim Dzsong Un a politikai hatalmát látványosan megerősítette a házon belüli tisztogatással, komoly lehet a gazdasági baj. Mert a 25 milliós ország nem építhet egyedül a hadiipar fejlesztésére. Észak-Korea képtelen élelmiszerrel ellátni az embereket, a mezőgazdaság fejlesztéséhez nincsenek meg a feltételek, a szolgáltatások színvonala pedig említésre sem méltó – már ami nem az elit kiszolgálását illeti.

Észak-Koreában nincs összehasonlítási alap. A lakosok döntő többségének arról sincs fogalmuk, hogy mi történik a szomszédban. Honnan tudnák, hogy Dél-Korea gazdasága az övékénél negyvenszer erősebb. Miért érdekelné őket, hogy még az éves GDP-jükkel kapcsolatban is csatározik az USA (szerintük 28 milliárdra tehető) és az ENSZ (12 milliárdos saccolással), amikor azt sem tudják, hogy mi az a GDP. Legfeljebb az a szerencsés 50 ezer örül, hogy a keszongi különleges gazdasági övezetben dolgozik, és havonta az országos átlagnál négyszer-ötször nagyobb fizetéshez, száz dollárhoz jut.

Phenjannak égető szüksége lenne „kosárlabdadiplomáciára”. Igaz, nem a mostani Dennis Rodman-félére, ami nem több puszta kirakatpolitikánál. Amúgy az észak-koreai öregfiúk 47-39-re megverték az amcsikat Kim Dzsong Un születésnapi buliján. Itt tartunk.