Pax Paks: emeltük a tétet

Az egyik legérdekesebb és legkevésbé vizsgált aspektusa a paksi bővítésnek az, hogy a beruházás költsége messze meg fogja haladni a tervezett 3600 milliárd forintot, még akkor is, ha minden a tervek szerint halad, és az oroszok határidőre megépítik az erőművet. Ugyanis a kapacitásbővítésből fakadó járulékos beruházások költségeivel együtt az „atombuli” végszámlája ennek az összegnek akár a duplája is lehet.

Szakmai hüvelykujjszabály, hogy alaperőműre szükség van, mert a zsinóráramot biztosító erőművek adják meg a villamosáram-hálózat gerincét, egy ország áramellátásának alapját – ezekkel a jószágokkal nem lehet spórolni, különben az ellátás biztonsága, ezzel pedig végső soron az ország szuverenitása kerülhet veszélybe. Az új paksi blokkok esetében kissé előreszaladtunk a mostani döntéssel, ugyanis ha hihetünk az orosz kivitelezőnek, a jövő évtized közepére állna szolgálatba az első blokk, ami azt jelenti, hogy a meglévő és az új reaktorok legalább egy évtizedig párhuzamosan termelnének. Mindez hatalmas kihívás elé állítja az ország erőműparkját és hálózatát is. A mainál kétszer nagyobb utánpótlás-kapacitást kell üzembe állítani, amely az atomerőmű vészhelyzete vagy tervezett leállása esetén pótolná a kieső áramtermelést. Emiatt további erőműveket kell építenünk, melyek még több beruházást kívánnak, ahol a legnagyobb kérdőjel, hogy miből finanszírozzák ezeket az építéseket.

Előny, hogy a két új blokk már harmadik generációs technológiát, illetve annak is a fejlettebb változatát fogja képviselni, melynek pozitívuma a régi erőmű 15-20 százalékos rugalmasságával szemben az új reaktorok akár fél gőzzel is képesek lesznek biztonságosan üzemelni. Az ebből fakadó flexibilitás kissé mérsékelni fogja a völgyidőszakokban – kisebb kereslet idején – jelentkező masszív túltermelést, de megoldást kell találni az ilyenkor termelt felesleges áram hasznosítására. Az egyik alternatíva a szivattyús energiatározó, ahol a fölösleges árammal felpumpáljuk a vizet magasabb tározókba, majd mikor szükség van az energiára, a gravitációt kihasználva vízturbinák segítségével visszatermelünk valamennyit a beinvesztált áramból, amelynek legfeljebb 20 százalékát tudjuk csak visszanyerni. Továbbá telepíthetünk áramigényes termelő- és feldolgozóipart, amely kihasználhatja az olcsóbb „éjszakai áramot”, ilyen az alumíniumgyártás, ám érdemes arra is visszaemlékezni, hogy mennyiben sikerült a múltban a „vas és acél országává” válnunk. Esetleg kivilágíthatjuk az autópályáinkat, mint Belgium, bár ennek nemzetgazdasági hasznossága kérdéses. Ami biztos, hogy mindegyik megoldás további, jelen szabályozói környezetben várhatóan az államra maradó beruházásokat fog igényelni.

Visszatérő ellenérv az új reaktorok telepítésével kapcsolatosan azok bizonytalan gazdaságossága. Még a legóvatosabb becslések is 100 euró/MWh környékére teszik majd a termelési költséget, amely a mostani nagykereskedelmi árnak több mint kétszerese. Nagy-Britannia például hozzánk hasonlóan atomerőműveket épít, és azok termelése is drága lesz. Ezt a hátrányt úgy kísérlik meg kivédeni, hogy a nukleáris beruházásokat megelőzően, illetve párhuzamosan hatalmas partközeli szélerőmű farmokat telepítenek, amelyek kihasználtsága megközelíti az 50 százalékot, és szintén állami dotációval épülnek. A lényege a rendszernek az, hogy a sok szélfarm telepítése felpörgeti az ipart, emellett a technológiai fejlődést is felgyorsítja, ennek révén a 2020 után üzembe állítandó szélparkok már az atomerőmű költségszintjénél olcsóbban fognak tudni termelni. Így a szélerőművek bekerülési költsége legfeljebb 10 év alatt leíródik, onnantól pedig elképesztően olcsóvá válik majd az áramtermelés a 25 éves üzemidő alatt, amely képes lesz kompenzálni az atomerőmű drága, de megbízható termelését. Ezeknek a beruházásoknak a támogatását részben a még dübörgő szénhidrogéniparra kivetett adókból és járadékokból fedezi az angol kormány, ami nem jelenti azt, hogy fel lennének címkézve az adótételek, inkább azt jelenti, hogy Nagy-Britanniának van egy még jó bőrben lévő szénhidrogénipara, ami elbírja a magas terheket.

Magyarországról nem mondható el mindez. Az olaj- és gáztermelés újjáélesztését célzó koncessziós tendereztetés sajnos nem váltotta be a hozzá fűződő reményeket, főként a magas és bizonytalan adóztatás miatt, így az állam csak akkor támaszkodhat egy innen származó bevételre, ha gyökeresen megreformálja a szénhidrogénipar regulációját, és befektetőbarát környezetet teremt. További lehetőség az uniós energetikára fordítható, főként megújulókat célzó fejlesztési pénzek eddigieknél nagyobb hatásfokú kihasználása. Ennek révén olyan napenergiát, földhőt és biomasszát hasznosító termelést lehetne üzembe állítani az új atomerőműblokkok üzembe helyezéséig, amelyeknek költségei addigra leíródnak, és az olcsó áramtermelés hasznát az állam képes visszaforgatni az atomerőmű támogatásába, amennyiben addig nem teljesedik ki az árampiaci liberalizáció. Az atomdöntéssel tovább emeltük a tétet, és bízzunk abban, hogy ez megfontolt „All-in”, nem pedig egy blöff.