A pénzügyi válság titkos története

Balzac legnagyobb regénye, az Elveszett illúziók annak taglalásával ér véget, hogy a „hivatalos történelem” hazugság, a valódi történésekről a „titkos történelem” szól. Hosszú ideig el lehetett fedni a történelem botrányos igazságait, de most már nem ez a helyzet. Sehol sem olyan nyilvánvaló ez, mint a globális pénzügyi válság esetében.

A hivatalos verzió szerint az amerikai Fed, az Európai Központi Bank és más központi bankok összehangolt lépéseket tettek, hogy megakadályozzák a globális pénzügyi rendszer katasztrófáját. A Fed fő döntéshozó testülete, a Nyíltpiaci Bizottság 2008-as üléseinek jegyzőkönyvei nemrég váltak nyilvánossá, amelyekből kiderül, hogy a Fed a világ központi bankjává vált a válság során, miközben továbbra is elsősorban az amerikai érdekeket szolgálta.

A legjelentősebb üléseket szeptember 16 és október 28 között – a Lehman Brothers amerikai befektetési bank csődje utáni időszakban – tartották, amelyek arra irányultak, hogy kétoldalú devizacsere (swap) megállapodásokat hozzanak létre a megfelelő likviditás biztosítására. A Fed dollárhiteleket nyújtott az adott külföldi banknak annak devizájáért cserébe, amelyet az egy bizonyos idő után azonos árfolyamon kamatterhek mellett visszavásárolt. Ez biztosította a központi bankok számára azt a dollármennyiséget, amelyre szükségük volt a bajban lévő hazai pénzügyi intézmények hitelezésére. Ez különösen az európai központi bankok esetében igaz, amelyek az amerikai befektetők elmenekülése miatt dollárhiánnyal küzdöttek.

Az EKB az első bankok között szerepelt, amelyek megállapodtak a Feddel, aztán több fejlett gazdaság, köztük Svájc, Japán és Kanada központi bankja is követte a példát. Az októberi ülésen négy diplomáciai és gazdasági szempontból fontos feltörekvő gazdaság – Mexikó, Brazília, Szingapúr és Dél-Korea – csatlakozott a rendszerhez: a Fed egyenként 30 milliárd dolláros keretösszegű swap-megállapodást biztosított számukra.

Bár a Fed egyfajta globális központi bankként lépett fel, döntéseit elsősorban az amerikai érdekek határozták meg. A Fed néhány ország swap-megállapodásokra vonatkozó jelentkezését el is utasította. Még fontosabbnak számított, hogy a swap-ügyletekre limiteket vezettek be, pedig a központi bankok végső hitelezői szerepének lényege hagyományosan az volt, hogy korlátlanul nyújtanak forrásokat. Miután a Fed bármekkora értékben képes dollárt kibocsátani, egyetlen piaci szereplő sem tud spekulatív pozíciót felvenni vele szemben. Ezzel szemben a Nemzetközi Valutaalap (IMF) számára a tagállamok csak egy meghatározott, véges forrást biztosítanak.

A Fed 2008 óta növekvő nemzetközi szerepe a globális monetáris kormányzás fundamentális változására mutat rá. Az IMF olyan időszakban jött létre, amikor az országok rendszeresen áldozatául estek a New York-i bankárok értékeléseinek. Az IMF létrehozása a II. világháború utáni nemzetközi rend egyik fontos eleme volt. A valutalapra az a szerep hárult, hogy univerzális biztonsági mechanizmusként működjön, és ne lehessen diplomáciai érdekek szolgálatába állítani.

A Fed most nyilvánosságra került dokumentumai világosan bemutatják, hogy az IMF szerepe marginalizálódott, nem utolsósorban amiatt, hogy intézkedései nem voltak hatékonyak. Valójában már a válság kezdetén csökkeni kezdett az IMF szerepe, miután az volt az általános vélekedés, hogy folyamatosan alacsonyan marad a forrásai iránti igény.
2010-ben az IMF megpróbálta saját szerepét feléleszteni azzal, hogy az euróválság fő kezelőjének tüntette fel magát. Ez a görög mentőcsomag finanszírozásában játszott szerepével kezdődött el. A feltáruló eltitkolt történések azonban rámutatnak arra, mennyire más irányba mozdult el a globális monetáris kormányzás.

A tény az, hogy csak az USA és az EU tagállamai voltak azok, amelyek támogatták a görög mentőcsomagot. A nagyobb feltörekvő gazdaságok mindegyike erősen ellenezte azt, Brazília képviselője a Görögországot hitelező magán intézmények, különösen az európai pénzintézetek mentőcsomagjának tartotta az intézkedést. Még Svájc képviselője is elítélte a megoldást.

Miután az eurózóna hirtelen összeomlásának veszélye miatt elnyúló viták folytak arról, hogy a mentőcsomagok, adósságleírások költségét miként számolják el, az IMF helyzete egyre inkább összekuszálódóvá vált. Bár a Valutaalap elvileg a többi hitelező felett állt, azonban azt követelték vele szemben, hogy hiteleinek egy részét engedje el. A szegényebb feltörekvő gazdaságok ellenezték ezt, azzal érvelve, hogy nem állampolgáraiknak kellene viselniük egy jóval gazdagabb ország fiskális kicsapongásának következményeit.

Még az IMF bevonásának fő támogatói is a valutaalap ellen fordultak. Az EU tisztviselőit az háborította fel, hogy az IMF sürgette az összes olyan adósság elengedését, amelyek mögött nem ő állt. Az amerikai kongresszus pedig elutasította az IMF forrásainak növelését.

2011-ben nagy felzúdulást keltett, hogy ismét európai került a Valutaalap élére, így a következő vezérigazgató valószínűleg már nem az öreg kontinensről érkezik. Az IMF gyorsan csökkenő szerepe miatt a posztnak amúgy sincs nagy jelentősége. 2008 titkos története azt mutatja: igazán az számít, hogy kinek van bejárása a Fedhez.

Copyright: Project Syndicate, 2014.
www.project-syndicate.org