A Wall Street farkasai

Jordan Belfort a Stratton Oakmont brókercég vezetőjeként több száz millió dollárral károsított meg befektetőket az 1990-es évek elején. Martin Scorsese filmjét, A Wall Street farkasát látva kedvet kaptam arra, hogy elolvassam Belfort önéletrajzi könyvét, amelyen a film forgatókönyve alapult. Sok mindent megértettem.

a „pump and dump” csalási technikáról, amellyel Belfort és társai jelentős nyereségre tettek szert, jóval világosabb képet lehet kapni a könyvben, mint a filmben. Ennek az a lényege, hogy értéktelen cégek papírjait vásárolják fel, aztán a részvényeket igazi befektetőkre is rátukmálják, majd amikor az árfolyam már elég magasra emelkedett, akkor eladják az összes saját kezükben lévő papírt, ami elértékteleníti a befektetők részvényeit.

Nemcsak kisbefektetőket tett tönkre ez a csalás, hanem olyan vagyonosabb embereket is, akik kapzsiságuk, hiszékenységük miatt a Belfort által preferált „fiatal és ostoba” kereskedők áldozataivá váltak.

A kis időre börtönbe került Belfort azt állítja, hogy megbánta tetteit. Azt gyanítom azonban, hogy a becsapottakkal szembeni lenézése még mindig nagyobb, mint a miattuk érzett megbánás. Thomas Piketty nemrég megjelent, Kapitalizmus a XXI. században című könyvében a Stratton Oakmont céget a „meritokratikus szélsőség” példájaként írja le. Ez annak az évszázadon át tartó folyamatnak a betetőzése, amely az örökölt vagyonnal és a diszkrét életmóddal jellemzett régi típusú egyenlőtlenségtől a bónuszokkal és a feltűnő pénzszórással leírható új egyenlőtlenségig vezetett el.

Belfortot egyfajta romlott Robin Hoodként is szokták emlegetni, aki saját maga és társai számára lopta el a gazdagok pénzét. A Stratton Oakmont által megvalósított sikkasztás aligha volt kivétel a Wall Streeten. Egyik jó barátom, aki az amerikai értékpapír-piaci felügyeletnél húsz évet töltött el, a csalások mértékével kapcsolatban kérdésemre azt mondta, hogy a jelenség eléggé elterjedt. „Mindkét félnél, a csalónál és a becsapottnál is az emberi természet játszik szerepet, hiszen a kapzsiság az oka az összes csalásnak” - mondta.

A Wall Street farkasa egy ragadozó volt, de ugyanazok voltak azok a jó hírű befektetési bankok is, amelyek shortolták azokat a termékeket, amelyeket eladtak, illetve azok a kereskedelmi bankok, amelyek jelzáloghiteleket ajánlottak a nem fizetőképes hitelfelvevőknek, amelyet aztán újracsomagolva befektetési fokozatú értékpapírként adtak el. Ezek mindannyian báránybőrbe bújt farkasok.

Egy tisztességes bankrendszernek két funkciója van: gondozni a betétesek pénzét, illetve összehozni a megtakarítókat és a befektetőket a kölcsönösen nyereséges ügyeletekre. A hitelfelvevők és a hitelezők között, a bankok által megvalósított ügyletek a modern gazdaságok éltető elemei. A bankárokat pedig a kockázatos munkáért megfelelő keresettel díjazzák. De minden olyan pénzt, amelyet a bankárok a fenti szolgáltatások megfizetésén túlmenően kapnak, Adair Turner, a brit pénzügyi felügyeleti hatóság korábbi vezetője „társadalmi veszteségnek” nevez, amelyet uzsorakamatnak is szoktak hívni.

Nem a pénzügyi rendszer nagysága, hanem annak koncentráltsága és összefonódottsága az, amelyre figyelnünk kell. Az Egyesült Királyságban a banki eszközök egyre nagyobb aránya összpontosulnak az öt legnagyobb bankban. A standard gazdasági tanok szerint a koncentrált tulajdoni hányad közvetlen következménye a túlzott mérték profit.

A bankok közötti összekapcsolódás lehet lokális, mint a Wall Street vagy a londoni City esetében. Ez azonban globálissá is vált a derivatív ügyeletek révén, amelyek a bankrendszer stabilitásának növelését célozták azáltal, hogy a kockázatokat szétterítik. Az eredeti céllal szemben viszont növelték a rendszer sérülékenységét azzal, hogy a kockázatokat nagyobb mértékben jelenítik meg.

Andrew Haldane, a brit jegybank egyik vezető beosztású tisztviselője, illetve Robert May zoológus által írt tanulmány szerint a derivatív ügyletek olyanok, mint a vírusok.

A pénzügyi rendszer megreformálói limitálnák a bankárok bónuszait, illetve tűzfalakat hoznának létre az egyes banki egységek között, vagy még radikálisabb módon korlátoznák az egyes bankok részesedését a bankrendszer teljes eszközállományában. Az egyetlen tartós megoldás azonban a pénzügyi rendszer egyszerűsítése lenne. Ahogy Haldane és May írja: „A pénzügyi rendszeren belüli túlzott homogenitás – miszerint minden bank ugyanazt teszi – csökkenti ugyan az egyes bankok kockázatát, azonban fokozza a teljes rendszer összeomlásának lehetőségét”. Amíg a bankok profitra tudnak szert tenni a kereskedésből, addig folytatni fogják a derivatív ügyletek kiterjesztését, amivel olyan szükségtelen termékeket hoznak létre, amelyek egyetlen funkciója, hogy azok kitalálóinak és az eladóinak profitot hozzon.

Mostanra a bankreform legfontosabb témájává az vált, hogy miként lehetne visszafogni a derivatív ügyleteket. A megoldást pedig annak tudatában kellene keresni, hogy a közgazdaságtan nem a természettudományokhoz tartozik. Ezt May így fogalmazza meg: „Egy száz éve nem látott nagyságú vihar bekövetkeztének esélyét az nem befolyásolja, hogy az emberek azt gondolják, az ilyen viharok valószínűsége egyre nagyobb.”

A pénzpiacokon azonban a dolgok attól függnek, hogy mit hisznek az emberek. Minél kevesebbet kell gondolkodniuk, annál jobb. Jordan Belfortnak részben igaza volt: azoknak, akik pénzügyekkel foglalkoznak, nem kell túl okosnak lenniük.

Copyright: Project Syndicate, 2014.

www.project-syndicate.org