Pogátsa Zoltán: Európai béreket?! Igen!

A valós helyzet ugyanis az, hogy az észak- és nyugat-európai nominálbérek, illetve a visegrádi/balti országok nominál bérszínvonala közötti abszolút különbség csökkenés helyett (az egy szem Szlovákia kivételével) nőtt, relatív nominálbérekben pedig a régió megakadt az északi/nyugati bérek harmada-negyede szintjén. Mindeközben a keleti fogyasztók által ténylegesen érzékelhető árak felzárkóztak az északnyugati fogyasztók kétharmadára. Az egyik baj, hogy a magyar (vásárlóerőparitáson mért) átlagbérrel már be lehet kerülni az alulról mért hetedik jövedelmi tizedbe, és ezzel egy átlagos jövedelmű magyar a nyugati bérskála legalsó egy-két tizedének színvonalán él még ma is. Érdemi életszínvonal konvergenciára tehát nincs esélye. Ennél is nagyobb baj, hogy számos keleti tagországban, így hazánkban is a polgárok harmada fizikai nélkülözést jelentő nyomorban él! Ilyen fizikai nyomor Észak- és Nyugat-Európában gyakorlatilag nincs.

A bécsi kávézóról és a moslékról szóló uniós álfelkészítés időszakában meglehetősen kevés vita folyt a bér- és árfelzárkózás közgazdasági okairól. A témával foglalkozó gyér hazai irodalom abban egyetért, hogy a bérszínvonalat alapvetően az ország átlagtermelékenysége határozza meg. A termelékenység szempontjából pedig az itt megtelepedett, transznacionális cégekre építő kereskedhető szektor a meghatározó. A termelékenységi szint alapvetően és döntően ezen transznacionális cégek nyugati központjainak döntéseitől függ. A térség hazai piacra termelő vállalkozásai az úgynevezett Balassa-Samuelson hatáson keresztül „öröklik” a transznacionális szektor bérszínvonalát.

Mi okozza ezeket a rendkívül alacsony béreket a keleti tagállamok, és így Magyarország esetében is? Létezik egy erős összefüggés az országok (egy munkaórára jutó) átlagtermelékenysége és (egy munkaórára jutó) bérszintje között. Ez az összefüggés logikus, hiszen az egy munkaórára jutó bér nem lehet nagyobb ezen idő alatt megtermelt hozzáadott értéknél.

Látható, hogy az összefüggés az EU-országok egészét nézve rendkívül erős. Az ábra azt mutatja, hogy a keleti tagállamok mindegyike a termelékenység tekintetében 40% és 70% között van, egy órára jutó munkabérben pedig 15 euró alatt. A román és bolgár adat mélyebben fekszik, a visegrádi és balti csoport adataiban viszont nincs jelentős különbség. (Szlovénia egészen más gazdaságszerkezettel rendelkezik, ott az átmenet nem transznacionális tőkére, hanem saját tulajdonú, teljes hozzáadott érték vertikummal rendelkező cégekre épült.) Az észak- és nyugat-európai országok drámaian magasabb termelékenységgel, és így bérekkel is rendelkeznek.

A fenti ábra egyfajta modellt képez, hiszen ismert módon a termelékenység bekorlátozza a bérszínvonalat. Amennyiben egy országban a termelékenység növekedéséhez képest tartósan és jelentősen elszaladnak a bérek, az az ország veszít versenyképességéből, kiárazódik a piacról és csökkeni fog a munkahelyek száma. Más szempontból megfogalmazva: egy adott gazdaságban csak akkor emelkedhetnek tartósan és fenntarthatóan a munkabérek, ha emelkedik a termelékenység is. Ez az összefüggés szerencsére meglehetősen ismert már, elsősorban hála Oblath Gábor írásainak. Sajnos azonban pontosan ez az összefüggés okozza a széles körben tapasztalt álfelelősségteljesség jelenségét. Amikor a téma előkerül, a dolgot őszintén és komolyan gondoló politikusok és rajongóik sora azonnal figyelmeztet minket: ennyire „bénák” vagyunk, ennyit érdemlünk, előbb a teljesítmény, aztán a pénz! Követelőzni mindenki tud! 

Ez a látszólag felelősségteljes hozzáállás azonban valójában végiggondolatlan. Kulcsfontosságú valóban a termelékenység alakulása, de azonnal felmerül a kérdés, hogy mi határozza azt meg. Mitől tudna az nőni, hiszen az uniós csatlakmozás óta inkább távolódás figyelhető meg, mint közeledés?

A termelékenység nyílvánvalóan nem olyan mutató, amelyre egy kormányzat közvetlenül hatással tud lenni. Ez nem jelenti azt azonban, hogy közvetett módon nem képes azt befolyásolni. A termelékenység valódi elnevezése a munkatermelékenység (labour productivity), amely azt feltételezi, hogy az azt befolyásoló első számú tényező a munkaerő képzettsége. Ha ez ilyen egyszerű lenne, akkor a kormányzatok legfontosabb feladata az oktatási és felnőttképzési rendszerek minőségének és finanszírozásának megoldása lenne. Ezzel ellentétes folyamatokat látunk régiószerte (talán Észtország és Lengyelország kivételével). Magyarországon például a 2002-es 6%-os GDP-arányos oktatási költés 2013-ra szép fokozatosan lement 4% alá, miközben például Dánia egy sokkal magasabb GDP-ből 7%-ot költ... A humán tőkébe történő befektetés elmaradása tehát mindeképpen önsorsrontás, ezért kár az Európai Uniót vagy a multikat hibáztatni. A magyar munkavállalók képzettségére nemzetközi összehasonlításban holisztikus mutatókkal nem rendelkezünk. Magyarország sajnos nem vesz részt az OECD felnőttek képességeit vizsgáló PIACC nevű kutatásában. Egy lehetséges közelítést adhat a PISA jelentések eredménye. (Illetve kisebb részben a magyarok katasztrofálisan gyenge nyelvtudásáról szóló jelentések) A magyar PISA-eredmények sokat romlottak az elmúlt években, ám még így sem indokolják a nyugati országok és hazánk között meglévő drámai termelékenységi különbséget.

A kétségtelen képzettségbeli különbségek tehát nem magyarázzák a drámai termelékensségi különbséget: annak politikai gazdaságtani oka van. A keleten megtelepedett transznacionális cégek alacsony hozzáadott érték (azaz termelékenységi) szintjét ugyanis elsősorban a globális termelési láncokon belül ide telepített alacsony hozzáadott értékű termelési fázisok határozzák meg. A transznacionális cégek termelési láncai nem egyforma magas termelési fázisokat tartalmaznak. A különböző termelési helyek egy láncon belül egészen eltérő hozzáadott értékű fázisokért versengenek.

A transznacionális cég lokációs döntéseit egy rendkívül összetett kiértékelés alapján hozza meg. Szerepet játszanak benne olyan tényezők, mint a földrajzi távolság, a helyi munkaerőpiac, az adók, az állami támogatások, az energiaárak, a környezetvédelmi szabályozás, és még számos egyéb tényező. Ráadásul természetesen minden egyes iparágban más és más tényezőket, más súllyal kell figyelembe venniük. Egy valamit azonban biztosan tudhatunk az Európai Unió vonatkozásában. A minimálbér Nyugat-Európában 10-13, a keleti tagállamokban 2 euró. Több nyugat-európai országban (Ausztria, Németország, skandináv országok) nem volt hivatalos minimélbér (egyes helyeken most kerül bevezetésre). Ezek az országok azonban jóléti államok, ahol ágazati bérpadló van érvényben, melyet a munkaadók és a munkavállalók közösen állapítanak meg. Ez a bérpadló még a  9-13 eurós határnál is magasabb.

Mi következik az európai minimálbér/bérpadló trendekből a transznacionális cégek befektetéseire nézve? Egyértelműen kijelenthető, hogy a nyugat- és észak-európai országokban a 10-15 euró körüli óránkénti  minimálbér/bérpadló miatt semmilyen termelési fázis nem éri meg, melynek az óránkénti termelékenysége nem haladja meg ezeket a szinteket. Kelet-Európában viszont ezek a termelési fázisok jövedelmezően telepíthetők, hiszen a minimálbérek csak 2 euró környékén jelentenek alsó korlátot. 

Mindebből szinte automatikusan következik, hogy a tőke szabad áramlása miatt az alacsony hozzáadott értékű termelés Kelet-Európába áramlik, míg Nyugat- és Eszak-Európában csak a magas hozzáadott értékű termelés marad. Mindez azt is okozza, hogy a keletiek egy órára jutó termelékenysége, és emiatt relatív bérei tartósan alacsonyak maradnak, miközben a nyugatiak termelékenysége és ebből következően a bérei is nőnek. A passzívan a transznacionális cégekre építő gazdasági modell tehát divergenciához és nem konvergenciához vezet. Mindezt az is bizonyítja, hogy ha csupán a nyugat- és észak-európai országokat nézzük, sokkal gyengébb összefüggést találunk a termelékenység és a bérek között!

A termelékenység és a minimálbér között tehát endogenitás fedezhető fel, azaz a nettó minimálbér emelése legalább a létminimum szintjére nem csak mindenfajta morális kód alapján morális kötelezettségünk, hanem még a termelékenységi és így a bérfelzárkózásunkat is szolgálja.