Mi lesz a szegényekkel, akik eleve nem vettek fel hitelt?

Nézzünk a naptárra! Tételezzük fel, hogy december 22-én, amikor eleve a lomtalanítás napját mutatják a kalendáriumok, Áder János államfő aláírja a devizahitelek magyarországi teljes kivezetéséről szóló törvényt, amelyet néhány nappal korábban szavaz majd meg a Fidesz-KDNP kétharmados többségű parlament. Szemernyi kétségem sincs, hogy így lesz, hiszen Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter néhány napja megígérte, hogy idén karácsonyra hazánkból eltűnnek a devizahitelek. Amit Varga Mihály eddig mondott, mindig úgy lett.

Arra is mérget vehetünk, hogy karácsonyra a nagy magyarországi bankok közül egyik sem veszi a sátorfáját, bármennyire is erősködnek kormányoldalon, hogy akinek nem tetszik, annak kívül tágasabb, és hiába munkálkodott azon a harmadik Orbán-kabinet (dolgozott már a második is), hogy belátható időn belül erősödjenek a magyar tulajdonú hitelintézetek. Momentán nem tudni, hogy a belátható idő kormánymatematika szempontjából mit jelent, de a takarékszövetkezetek meghódítása is azt mutatja, hogy a kabinet kitartó.

A kormány egyik legfontosabb dolga, hogy a bűnös bankokat megleckéztesse, a népnek bebizonyítsa, hogy a kormány nem a szemérmetlen pénzügyi oligarchák oldalán áll. Hanem azokén, akik devizahiteles ügyekben bolondok lettek volna az eleve sokkal nagyobb törlesztő részleteket jelentő forintakciókat vállalni, hanem könnyen igent mondtak a svájci frankos, eurós bulikba beszállni. Csak zárójelben: sok éve, kocsi vásárláskor én sem merültem el az apró betűkben, nem is a bankfiókban, hanem az autószalonban hallgattam az eladó szavait, hogy a frankos hitel tök jó lesz. Magamra vethettem. És még mindig zárójelben: van ismerősöm, aki lakásvásárláskor arra is vette a fáradságot és a pénzt, hogy ügyvéddel átnézesse a hitelpapírokat, majd úgy döntött, inkább a forintosat választja. Mondanom sem kell, ő volt kisebbségben, és ha én nem is vigyorogtam rajta, szimplán nem értettem.

Az viszont változatlanul nem világos, hogy az egész devizahiteles históriából milyen tanulságokat vonhatunk le, illetve milyeneket akar a propagandagépezete segítségével levonatni velünk a kormány. Gyanítom, most nem annyira egyszerű a helyzet, mint a rezsicsökkentés könnyen ideologizálható kérdésével, amivel, ugyebár, választást lehetett nyerni.
Mert a devizahitelek szabadságharcos frontján minimum két táborra szakadt az ország. Azokéra, akik kárvallottnak érzik magukat, nyögik az ideje korán nem sejtett, így át nem is gondolt terhek növekedését.

Ők természetesen minden beavatkozásért hálásak. Gondolom, az ócsai telepen élők örülnek – visszamenőleg is – a legjobban. És ők azok, akiket egyáltalán nem izgat, hogy tényleg hibás terméket sózattak a maguk nyakába, és még ennyire sem érdekli őket, hogy a pénzügyi válság mennyit ártott globálisan. Ártott-e akkorát, mint helyi szinten a második Orbán-kormány megalakulásakor a vezető Fidesz-politikusok riogatása a majdnem államcsőd közeli helyzettel, amely elindította a lejtőn a forintot. Nem mellesleg a forint számos más ok miatt az évek során egyre romlott, ami a devizahitelesnek plusz néhány szöget jelentett a koporsóján.

Aztán ott van az ország másik fele, amelyik nem vett fel devizahitelt (és forintban sem adósodott el) – a legtöbben persze azért nem, mert erre egyszerűen nem volt lehetősége. Eleve olyan nyomorban élt, hogy eszébe sem juthatott lakást vagy kocsit vásárolni – maximum színes tévét, mert anélkül nem élet a magyar élete. Velük mi lesz?

Javasolnám a kormánynak, hogy az önerőből szegénységben maradtakat ugyanúgy kárpótolja, mint ahogy azt teszi az önkormányzati adósságkonszolidáció hatálya alá nem esőkkel. Hiszen azokat az önkormányzatokat sem lehetett büntetni, amelyek nem adósodtak el. Pályázzanak hát a szegények, bármivel, a kormány pedig kompenzálja őket. Ha lehetséges, a bankok pénzén.