Ritka, akinek van állása, vagy aki még itthon él

„Évekkel ezelőtt még egyetlen olyan barátom sem volt, akinek ne lett volna munkája, vagy aki külföldön dolgozott volna. Most az a ritka, akinek van állása, vagy aki még itthon él.” Közeli ismerősöm szavai napokig nem mentek ki a fejemből, mert pontosan kifejezték mindazt, amit magam is hosszú ideje tapasztalok: egyre nehezebb itthon, és egyre többen mennek el.

Azt, hogy ez a két dolog egyáltalán nem független egymástól, több kutató is levezette, de józan paraszti ésszel is belátható: ha valaki nem tud megélni ott, ahol éppen lakik, akkor, már ha teheti, oda viszi a sátorfáját, ahol könnyebb a boldogulás.

„A migrációs döntések ritkán vezethetők vissza egyetlen tényezőre, általában okok és célok bonyolult szövevényében alakul ki az elhatározás, hogy valaki hosszabb vagy rövidebb időt külföldön töltsön” – több száz, Londonban élő magyar válasza alapján erre a következtetésre jutott az MTA Kisebbségkutató. A migráció okai között éppúgy szerepet játszik a magasabb életszínvonal és a jobb munka-, vagy tanulási lehetőség, mint a megkérdezettek szerint a rossz gazdasági és politikai helyzet Magyarországon, a magánéleti problémák, vagy egyszerűen a kíváncsiság, a kalandvágy.

A migráció egyenlege a megkérdezettek többségnél, legalább is egyelőre, pozitív. Ez a történet azonban még nem játszódik olyan régen, hogy bizton ki lehessen jelenteni: hosszú távon is megéri a haszonáldozat. Mert, hogy nem kis árat kell fizetnie a boldogulásért annak, akinek van ehhez elég bátorsága, az egészen biztos.

Aki nem hiszi, az vagy járjon utána, vagy csak hallgassa meg a Kistehén zenekar „Ezt is elviszem magammal” című számát. Itt csak két részt idézek belőle, de érdemes rákeresni a neten, és elolvasni-meghallgatni az egészet. „…viszem a régen kihízott nacim/viszem a kelet-német származású macim/ezernyi véglet közül a köztest/viszem a Csokonai Vitéz Mihály Összest .. viszek egy búval bevetett földet/viszem a pirosat a fehéret a zöldet…”.