Mit érnek a BRICS-országok új intézményei?

A saját fejlesztési bankról és a valutaalapról szóló megállapodás lehetőséget jelentett az öt ország számára, hogy ismét kifejezze elégedetlenségét a Világbankkal, a Nemzetközi Valutaalappal szemben, illetve a dollárnak a globális monetáris rendszerben betöltött szerepével kapcsolatban. A BRICS-országok az IMF-en belül csak a szavazatok 11 százalékával rendelkeznek, miközben a globális gazdasági tevékenység több mint 20 százalékát fedik le. Az USA kongresszusa viszont elutasítja annak a 2010-es megállapodásnak a ratifikálását, amely ezt az aránytalan helyzetet korrigálná. Washington emellett nem mutat semmilyen hajlandóságot arra sem, hogy lemondjon arról az anakronisztikus privilégiumáról, amely alapján az USA jelölheti a Világbank elnökét.

Eközben a dollár részesedése a globális devizatartalékokban több mint 60 százalék felett maradt, míg a globális devizatranzakciók 85 százaléka tartalmaz dollárügyletet. Az alulreprezentált országok vonakodása attól, hogy az IMF-fel elővigyázatossági hitel-megállapodást kössenek, azt eredményezi, hogy az érintett központi bankok csak a Federal Reserve-től tudják beszerezni dollárszükségleteiket. A 2008-as válság idején a Fed készségesen lehetővé tette a dollár swapügyleteket, de nincs arra garancia, hogy a jövőben is hasonlóan fog cselekedni.

A BRICS-országok status quo-val szembeni elégedetlensége így érthető. A kérdés az, hogy a saját fejlesztési bank (New Development Bank – NDB) és a valutaalap (Contingent Reserve Arrangement – CRA) létrehozása változtat-e ezen a helyzeten.

Az NDB létrehozásának igénye logikusnak tekinthető. A BRICS-országoknak és a fejlődő gazdaságoknak általában óriási infrastrukturális szükségleteik vannak. Kína talán nem küzd infrastrukturális deficittel, azonban a nagy építőipari cégei számára előnyös, ha külföldi projekteket vállalhatnak el. Ebből adódóan az NDB leendő hitelezőinek és hitelfelvevőinek azonos érdekeik vannak.

Továbbá már eddig is számos regionális fejlesztési bank (Amerika-közi Fejlesztési Bank, Ázsiai Fejlesztési Bank, Afrikai Fejlesztési Bank) jött létre, működésük pedig nem jelent komolyabb problémát a Bretton Woods-i intézmények számára. Arra sincs semmi okunk, hogy azt gondoljuk, az NDB majd gondot fog okozni. Kezdő tőkéje csupán 100 milliárd dollár, amely túl kevés összeg ahhoz, hogy jelentősen számításba kelljen venni a globális infrastrukturális szükségleteknél.

A BRICS-országok valutaalapjával – amelynek célja, hogy csökkentese a BRICS-államok függőségét a Fed-től és a dollártól – azonban már más a helyzet. Az öt ország abban állapodott meg, hogy 100 milliárd dolláros kerettel hozza létre a valutaalapot, amelyből minden állam jogosult lesz forrásokat lehívni.

A leendő hitelezők és hitelfelvevők érdekei azonban a CRA esetében nem egyértelműen egyeznek. A követező válságba kerülő BRICS-ország majd bizonyosan forrásokat akar lehívni a CRA-ból. A többi tagállam azonban majd komolyan meggondolja, mekkora mértékben hitelezzen-e az adott államnak, különösen, ha a bajba jutott ország visszafizetési gondokkal is küzd.

Ezt a problémát orvosolhatja, ha a hitelezők megfelelő feltételek teljesítéséhez kötik a hitel nyújtását és felügyelhetik azok végrehajtását. Kényes kérdésnek számít azonban egy szuverén országtól elvárni más államok által meghatározott különböző feltételek teljesítését – különösen, ha az adott ország egy nagy, öntudatos, diverz államnak számít, mint amilyenek a BRICS-országok. Nehéz azt elképzelni, hogy például Brazília majd a Kína által meghatározott feladatlistát végrehajtja.

A devizacsere, illetve hitelezési lehetőségek megteremtését célzó egyéb törekvéseket, mint például az ázsiai válság kezdetén létrehozott Chiang Mai Kezdeményezést (CMI) is ugyanezen problémák sújtották. A CMI kiterjedtebb hálózatot jelent, mint a CRA, a hitelezők és a hitelfelvevők azonban eltérő érdekei miatt még sosem használták annak forrásait, még 2008-ban, a globális pénzügyi válság tetőpontján sem.

A CMI működési mechanizmusának kialakításakor ezt a problémát azzal az előírással próbálták kezelni, hogy annak az országnak, amely a lehívható összeg több mint 30 százalékára igényt tart, tárgyalásokat kell kezdenie az IMF-fel egy meghatározott program végrehajtásáról. Valójában a CRA létrehozásáról szóló szerződés is tartalmaz egy ugyanilyen előírást. Szóval ennyire tekinthető a CRA az IMF alternatívájának. És ha ezen előírás nem leplezné le eléggé a CRA valódi súlyát, akkor még azt is ki kell emelni, hogy a BRICS-országok CRA keretét feltöltő hozzájárulásait dollárban fejezik ki.

Annak van értelme és jövője is, hogy a BRICS-országok egy közös fejlesztési bankot hoznak létre, a CRA azonban egy üres szimbólumnak tekinthető, amelyre a jövőben is így fogunk majd emlékezni.

Copyright: Project Syndicate, 2014.
www.project-syndicate.org