1937 és 2014 közti párhuzamokat lát a Nobel-díjas professzor

Az akkori helyzethez hasonlóan a mostaniról is az mondható el, hogy az emberek már hosszú ideje elkeseredettek, sokan reménytelenül kétségbeesettek. Egyre jobban aggódnak a hosszú távú gazdasági kilátásokkal kapcsolatban. Ezeknek a félelmeknek pedig súlyos következményei lehetnek.

A 2008-as pénzügyi válságnak az ukrán és az orosz gazdaságra gyakorolt hatása például a mostani háború kirobbanásában szerepet játszhatott. A Nemzetközi Valutaalap adatai szerint mindkét ország látványos gazdasági növekedésen esett át 2002 és 2007 között: ebben az ötéves időszakban az egy főre jutó reál GDP Ukrajnában 52 százalékkal, Oroszországban 46 százalékkal nőtt. Ez ma már csak történelem: ez az érték tavaly Ukrajnában csak 0,2, míg Oroszországban 1,3 százalékkal nőtt. Az ezzel kapcsolatos csalódottság miatti elégedetlenség segíthet magyarázatot adni az ukrajnai szeparatisták dühére, Oroszország sérelmeire, illetve Vlagyimir Putyin orosz elnök azon döntésére, hogy elfoglalja a Krímet, és támogatja a szeparatistákat.

Az a kétségbeesés, ami nemcsak Oroszországban és Ukrajnában vezetett el ehhez az elégedetlenséghez a pénzügyi válság óta, a PIMCO kötvényalap alapítója, Bill Gross által népszerűsített „új normalitás” elnevezést kapta, utalva a gazdasági növekedés hosszú távú borús kilátásaira.

Az 1937 után érzett kétségbeesés hasonló folyamatokat eredményezett. A gazdaság hosszú távú kínlódására utaló évszázados (szekuláris) stagnálásnak nevezett jelenség ennek egyik példája. A szekuláris szó a latin saeculum szóból származik, amely generációt, évszázadot jelent. A stagnálás pedig arra a mocsárra utal, amely fertőző veszélyek táptalaja lehet. Az 1930-as évek végén Európában az emberek az az elégedetlenség nyugtalanította, amely hatalomra segítette Adolf Hitlert és Benito Mussolinit.
A másik fogalom, amely elterjedt 1937-tel kapcsolatban az az alulfogyasztás elmélete, amely szerint a jövőtől tartó emberek talán túl sokat akarnak megtakarítani, hogy átvészeljék az általuk várt nehezebb időszakot. Továbbá az az összeg, amelyet az emberek meg kívánnak takarítani, meghaladja az elérhető befektetési lehetőségeket. Ennek megfelelően a megtakarítási iránti vágy nem járul hozzá ahhoz az aggregált megtakarításhoz, amely új vállalkozásokat, építkezéseket eredményezhet.

Habár a befektetők felhajthatják a meglévő tőkeeszközök árát, azonban a csupán megtakarításra irányuló törekvés fékezheti a gazdasági növekedést.
Az évszázados stagnálás és az alulfogyasztás jelensége azon a pesszimizmuson alapul, amely nem bátorítja a költekezést, és nem csak egy gyenge gazdaságot hoz létre, hanem dühöt, intoleranciát vált ki, és az erőszak lehetőségét teremti meg.

Benjamin M. Friedman „A gazdasági növekedés erkölcsi konzekvenciái” című nagy művében több példát is felhozott arra, hogy a lassuló gazdasági növekedés – eltérő és néha hosszú időbeli késésekkel – intoleranciához, agresszív nacionalizmushoz és háborúhoz vezet el. Arra a következtetésre jutott, hogy „az emelkedő életszínvonal nem csak azon konkrét eredményekben figyelhető meg, hogy miként élnek az emberek, hanem abban is, hogy az miként változtatja meg az emberek szociális, politikai és végeredményben erkölcsi jellemzőit”.

Néhányan kételkednek a gazdasági növekedés fontosságában. Sokan azt mondják, hogy túl sokat akarunk, és inkább több szabadidővel kellene a magasabb életminőséget élveznünk.

Ebben a kérdésben azonban az igazi tényezőt az önbecsülés és a társas összehasonlítás folyamata játssza, amelyet Leon Festinger pszichológus univerzális emberi jellemvonásként írt le. Bár sokan tagadják, állandóan összehasonlítjuk magunkat másokkal, és azt reméljük, egyre feljebb emelkedhetünk a társadalmi ranglétrán. Az emberek azonban sosem lesznek elégedettek az újonnan keletkező szabadidejükkel, ha az a másokkal szembeni hiányosságaik látszatát mutatja.

Az a remény, hogy a gazdasági növekedés a békét és a toleranciát segíti elő, az emberek azon törekvésén alapul, hogy nem csak másokkal hasonlítják össze magukat a jelenben, hanem azzal az emlékkel is, amely az elmúlt időszak embereire, köztük korábbi önmagukra vonatkozik. Friedman szerint „nem csak lehetséges a legtöbb ember számára, hogy jobban éljen, mint korábban, hanem valójában ez az, ami a gazdasági növekedést jelenti”.

Az Oroszországgal szemben alkalmazott szankciók hátulütője, hogy azok egész Európában és a világ többi részén is recessziót eredményezhetnek. Ez boldogtalan oroszokat, ukránokat és európaiakat adna a világnak, akik önbizalma és a békés demokratikus intézmények iránti támogatása csökkenne.

A nemzetközi agresszióval szemben bizonyos szankciók alkalmazása szükségszerűnek tekinthető, azonban tisztában kell lennünk a büntető intézkedések okozta kockázatokkal. Igen kívánatos lenne, ha véget érnének a szankciók, valamint Oroszországot és Ukrajnát jobban integrálnák a világgazdaságba, illetve ezeket a lépéseket expanzív gazdaságpolitika kísérné. A jelenlegi konfliktus megoldásához nem kevesebbre lenne szükség.

Copyright: Project Syndicate, 2014.
www.project-syndicate.org