A nagy magyar fociálom

Hasonló érzésekkel figyeltem a 2020-as Európa-bajnokság helyszíneinek kihirdetését, mint a magyar-északír meccs utolsó negyedóráját: tényleg nem tudtam, az lenne-e a jobb, ha valahogyan magyar siker jönne. Nem lenne-e nagyobb baj abból, ha a miénk volna a győzelem? Ha elhisszük, hogy rajta vagyunk Európa futballtérképén, a győzelem nem szépíti-e meg túlságosan azt is, ami minősíthetetlenül rossz? Nem kell-e inkább megrendítő pofonok sorozata ahhoz, hogy észhez térjenek a döntéshozók, és alapvető, rendszerszintű változások jöhessenek?

Nem tudom. Most, hogy Budapestnek ítéltek négy Eb-meccset, örülök a sikernek. A nagy ígérgetések után végre itt az idő bizonyítani. Nincs mese, három évvel az első búcsúmeccs után el kell kezdeni az eredetileg 2015-re ígért új Puskás Stadion építését. Semmi kétség: gyönyörű stadiont fognak felhúzni, arra pedig a bátrabbak már kezdhetik kötni a fogadásokat, hogy a most tervezett, további létesítményekkel együtt 80-100 milliárdos költségeket mennyivel fogják túllépni, és ki jár majd ezzel feltűnően jól. És marad a nagy kérdés: pótolhatják-e a szép stadionok a jó focit?

Igazán érdekes az UEFA kísérlete az Eb kinyitásával: az, hogy 16 ország helyett majdnem fél Európa indulhat, és egy helyett tizenhárom állam rendezhet, nagyon vakmerő próbálkozás. Hatalmas a bizonytalanság, hogy a több meccs több tévébevétele és a sok helyszínből fakadó előnyök ellensúlyozhatják-e a felhígulást, nem lesz-e közöny az Ukrajna-Izland szintű csoportmeccsek sorozatától. Még csak tippelni is alig lehet, vajon egy unalmas csoportkör jön, vagy Európa egyik legjobb bulija és legnagyobb üzlete.

Reménykedjünk. Több tízezer turistát már biztosan nyertünk 2020 nyarára, és még a magyar fociszeretők szíve és pénztárcája is kinyílhat, már akiket nem riasztottak el a névre szóló regisztrációval és a vénaszkennerrel. A legrosszabb esetben mi leszünk az elsők a focitörténelemben, akik egy saját rendezésű Eb-re nem jutnak ki. Hungarikum volna az is.