Bod Péter Ákos: Eurószklerózis?

Az Európai Központi Bank történelmi mélységbe vitte alapkamatát, és a szokásos eszközein túlmenően olyan programmal kíván élni, mint amilyen az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban segíti a gazdaság élénkülését. A növekedés mégis gyenge az euróövezetben, és ami talán még nagyobb gond, hogy a várakozások is kedvezőtlenek. A most közzétett adatok a lakossági és üzleti várakozások további romlásáról szólnak. Rossz irányba halad az euróövezet? Vagy egyáltalán nem halad? Rossz gyógymóddal kúrálják és azért ilyen gyengék az eredmények? Netán tényleg azoknak van igazuk, akik Európát fejlődésképtelen, vén kontinensnek tartják?

Az általános válaszkísérletekkel az a baj, hogy a tények és az adatok az európai valóság sokféle arcát mutatják. Tény, hogy az euróövezet egészének természetes növekedési potenciálja évi egy százalék körüli (egyébként a magyar sem sokkal több ennél). Ám peremvidéken az elmúlt időben figyelemre méltó átalakulás indult be – megkésve és nehézkesen –, az IMF-EU válságtervekben előirányzott ütemtől nagyban elmaradva.

Bevallom, magam ennél is szerényebb változást jósoltam. A spanyol exportnövekmény, a görög költségvetési konszolidáció azonban jelentős eredmény, azt pedig valóban gondoltuk, hogy az ír gazdaság hamar konszolidálódik. Az aggregált hitelezési adatok, mint előrejelző indikátorok, mégis azt mutatják, hogy a bankok, a vállalatok és a családok a korábbi irdatlan túlterjeszkedést követően most a visszahúzódás szakaszában vannak, ami egyébként érthető és alapvetően helyes. Csak éppen a korábbi túlzott növekedést korrigáló „mérlegfőösszeg-alkalmazkodási” folyamat a hosszú pangáshoz is vezethet. Amikor az államon kívül minden főbb gazdasági szereplő a tartozásainak mérséklésén, a korábbi üzleti méretek visszafogásán szorgoskodik, szinte reménytelen monetáris politikai eszközökkel élénkíteni az üzleti életet. Akárcsak nálunk: lehet a hitelkamat mikroszkopikus méretű, ha valaki nem lát maga előtt piacot, akkor nem fejleszt, különösen pedig nem bővít, hacsak a másokkal való lépéstartás igénye, az üzleti életben a konkurencia fenyegetése nem kényszeríti ki a beruházást.

Térségenként és ágazatonként nézve nem annyira borús a kép, mint az európai átlag alapján. A közép-európai térség eleve felülmúlja az átlagos trendet, hiszen a lengyel, szlovák, román, cseh és magyar adatok a viszonylagos dinamika jegyeit mutatják. A mediterrán térségben az említettek szerint mégis megmozdultak a struktúrák. A francia és olasz gazdaság alkalmazkodásáról még folyik a vita, mindenestre most éppen ezek húzzák vissza az európai átlagot. Ám éppen a korábban lesajnált, PIGS (Portugália, Írország, Görögország, Spanyolország), vagyis disznók gúnynévvel illetett országok konszolidációja erősíti azoknak az érvelését, akik a versenyképesség javítására, nem pedig újabb állami költekezésre alapoznák a fellendülést. A vita nem dőlt el: a németesen feszes gazdálkodás ellenzői a megszorító politika értelmetlenségével érvelnek, ám nem meggyőző az állami költekezés újabb körének ötlete sem, látva a nagy közpénzszórás éveinek mai következményeit. Az elvi vitát nehéz eldönteni, de a gazdaságpolitikai gyakorlat majd kiizzad egy megoldásfélét.

Az óceán túlsó feléről és keletről nézve az európai államközi egyeztetések, nyilvános fogadkozások és diszkrét alkuk világa átláthatatlan, bonyolult. Kétségtelen, nagyon más az amerikai üzleti döntési modell, kormányzati és jegybanki stílus. Amerika gyorsabban mozdul, noha gyakran rossz irányba. Az európai működés más. A bonyodalmas érdekegyeztetés miatt sokan ismét emlegetik az eurószklerózis fogalmát. Ám lássuk be, egy ennyire összetett csoportot nem lehet egyetlen ukázzal megmozdítani. A látszólagos lassú haladás mögött azonban lehetőség van nagy belső átrendeződésekre.