Andor László: Vakvágányon

Az örökzöld reggae-popzenekar, a brit UB 40 a munkanélküli segély igénylőlapjáról kapta a nevét. Amikor az együttes megalakult Birminghamben 1978-ban, a brit munkanélküliségi ráta 5,5 százalék körül mozgott. Ez a ráta a mai Európából nézve szinte romantikusan alacsonynak hat, hiszen az EU munkanélküliségi rátája majdnem kétszerese ennek.

A UB40 zenekar neve emlékeztet arra, hogy munkanélküli segélyre akkor is szükség van, amikor viszonylag alacsony a munkanélküliek részaránya a teljes aktív népességen belül. Már csak azért is, mert előfordulhat, hogy egy nagyváros vagy egy kisebb régió munkanélküliségi rátája jelentősen meghaladhatja az országos átlagot, mint ahogy egészen biztosan így volt ez 1978-ban Birminghamben is.

Mindezt azért érdemes felidézni, mert – a hungarikumjelöltek hosszú sorában – nemrég felröppent egy elgondolás a munkanélküli segély megszüntetéséről. Az, hogy Magyarországon 2011-től mindössze 90 napig jár a munkanélküli segély, önmagában is párját ritkítja Európában. Ez az időszak indokolatlanul rövid, árt az érintett egyéneknek és a gazdaság egészének is. A túl rövidre szabott ellátási időszak egy olyan közmunkarendszer felé terelte már eddig is az állástalanokat, amely jelenlegi formájában nem alkalmas a munkaerő-piacra való visszavezetésre, termelékenyebb gazdasági tevékenységek támogatására. Az Európai Bizottság hosszabb ideje szorgalmazza, hogy ebből a zsákutcából a kormány mihamarabb keresse meg a kivezető utat vagy utakat.

A munkanélküli segély létét összefüggésbe hozni a munkanélküliségi rátával teljességgel megalapozatlan. Ha magas a munkanélküliség (mint például a mai európai átlag), akkor a segély azért indokolt, mert sokan önhibájukon kívül (a gazdaság pangása vagy egy gyors pénzügyi kiigazítás miatt) kerülnek utcára. Ha viszont a munkanélküliség alacsony (lásd például a szomszédos Ausztriát), akkor a segély a társadalomnak nem kerül sokba, és méltánytalan egyáltalán felvetni is, hogy a szolidaritásnak ezt az elemi formáját megvonják az álláskeresőktől.

Az elmúlt egy évben a magyar munkanélküliségi ráta az EU-átlagnál gyorsabban csökkent, ez azonban megtévesztő lehet. Igaz az is, hogy a magyar foglalkoztatási ráta még mindig az egyik legalacsonyabb az EU-ban. Az inaktivitás csökkentése fontos cél, de ha sikerül is, túlzottan egyszerű és irreális azt feltételezni, hogy középtávon megszűnik majd a munkanélküliség, „a történelem véget ér”, és nem lesz szükség az álláskeresőket támogató eszközökre, forrásokra és intézményekre.

A segély esetleges megszüntetése már csak azért is nehezen elképzelhető, mert egy biztosítási elvről van szó. Országonként eltérő rendszerekben, de általában a munkáltatók és a munkavállalók egyaránt hozzájárulnak ahhoz az alaphoz, amely segít abban a nehéz időszakban, amely bárkinek az életében eljöhet.

Mégis, a munkanélküli segéllyel kapcsolatban gyakran felmerül a kérdés: nem kontraproduktív-e ez a megoldás? Nem kényelmesít-e el? Nem éppen azt érjük-e el általa, hogy „megéri” munkanélkülinek lenni?

Ezekre a kérdésekre a válasz két irányban keresendő. Egyrészt, az ellátás szintje úgy alakítható, hogy az első időszakban viszonylag közel legyen az elvesztett jövedelemhez, a későbbiekben viszont fokozatosan csökkenhet. Ez egyfajta ösztönzés arra, hogy a neki megfelelő új munkahelyet az egyén mihamarabb megtalálja, a lehetséges opciókat minél előbb mérlegelje. Újabb elemzésekben felbukkant már az életkor szerint differenciált munkanélküli segély lehetősége is (mivel a fiatalok elbocsátási kockázata sok országban jóval nagyobb az átlagnál).

Másodsorban fontos látni, hogy a társadalom gondoskodása – a legtöbb európai országban – nem merül ki egy időben csökkenő összeg folyósításában, hanem egyéb szolgáltatásokkal, ösztönzőkkel is kiegészül. Ilyen az, hogy rendelkezésre áll a foglalkoztatási szolgálat, amely ideális esetben nemcsak a „kereslet és kínálat” összekapcsolására törekszik, hanem arra is, hogy az álláskereső az új munkalehetőségek által megkívánt képzést is megkaphassa. Az ilyen humántőke-beruházás az EU-források (Szociális Alap) fő profiljának tekinthető.

A dinamikus gazdaság dinamikus munkaerő-piacot is feltételez. Ez azt jelenti, hogy a gazdasági szereplők folyamatosan beruháznak az emberi tőkébe, biztosítják a magasabb termelékenységhez és a kihívásokhoz történő alkalmazkodáshoz szükséges átmeneteket. Sokszor ez megoldható belső rugalmassággal, sok esetben azonban a ki- és belépések nagy számát teszi szükségessé. A munkanélküli segély megvonása ezeket az átmeneteket nehezíti meg azáltal, hogy félelmet kelt a változástól. Persze nem zárható ki, hogy ez a félelem esetenként erősítheti a munkahelyi fegyelmet, viszont sokkal több káros hatása lehet. Például azáltal, hogy még inkább az ország elhagyására ösztönzi a szakképzett, termelékeny munkaerőt.

Végül és utolsó sorban tegyük hozzá: a munkanélküli segély nem egyszerűen egy munkaerő-piaci megoldás, hanem a szegénység kockázatát mérséklő eszköz is. Azzal, hogy egy ideig az állását vesztő személy a korábbi fizetése bizonyos százalékát megkapja, és esélyt kap a megfelelő folytatáshoz, védve van attól, hogy tartósan a társadalom peremére szoruljon. A válság idején ezért még az igen nagy egyenlőtlenségekkel és szegénységgel jellemezhető Lettország is inkább kiterjesztette, nem pedig csökkentette a munkanélküli ellátás időtartamát.

Ami a rövid távú (gazdasági ciklusokkal szorosan összefüggő) munkanélküliséget illeti, ezek okai az EU-ban egyre inkább közösek, és emiatt az elmúlt években rengeteg modellszámítás történt arra, hogyan lehetne például az első hat hónap finanszírozását egy közös alapból megoldani, mindenki javára. Ez persze bizonyos fokú harmonizációt is feltételezne a munkaerő-piaci intézményeket illetően. Már csak ezért is fontos, hogy az EU-tagországok ne a 19. századból merítsenek inspirációt reformjaikhoz, hanem közösen elemezzék problémáikat és együtt keressenek civilizált megoldásokat azokra. A nagy többség ebben a szellemben gondolkodik és cselekszik.