Meglesz-e az ötmillió munkahely?

2010 tavasza óta látszólag csaknem 400 ezer új munkahely jelent meg a statisztikákban, vagyis a 2010-es szlogen, a 10 év alatt egymillió új munkahely időarányosan eddig javarészt megvalósult.

Orbán Viktor kormányfő nemrég ötmillió magyar munkahely megteremtéséről beszélt, ami még ambiciózusabb, mint a 2010-es terv. Bármelyik célszámot tekintjük is aktuálisnak, hamar világossá válik, hogy a következő szintek megugrása nagyságrendekkel nagyobb erőfeszítést kíván. Akadályok mind kínálati, mind keresleti oldalon bőven jelentkeznek. Ne a statisztikában szereplő extra tételekre (közmunka, külföldi munkavégzés) irányítsuk a figyelmünket, hanem azokra, amelyek éppen, hogy nem szerepelnek az adatokban.

A Randstad közelmúltbeli felmérésében azt olvashatjuk, hogy a hazai GDP több mint ötöde származik nem adózott munkavégzésből. Tapasztalataink szerint ennek egy részét bejelentett munkavállalók végzik zsebbe adott fizetésért, egy másik része azonban teljesen feketén alkalmazott munkatársak teljesítményéből adódik. Különösen mikro- és kisvállalkozások esetében találkozhatunk ezzel a jelenséggel: a nagyobb cégek, főként a nemzetközi standardok szerint működő társaságok ezt a gyakorlatot nem engedhetik meg maguknak. A munkaügyi ellenőrzéseknek tehát különösen a kkv-szektor felé történő erősítésével fehéredhetne a munkaerőpiac, ami sok tízezer fővel is közelítheti a kitűzött célhoz a statisztikákban szereplő mutatószámot.

A kínálati oldal akadályai között elsőként a relatív munkaerőhiány emelhető ki: egyre több az olyan szakma, illetve az olyan régió, ahol adott állásokra nehéz megfelelő munkaerőt találni. Egyre hosszabb azon munkakörök listája, ahol nem csupán az adott térségben, hanem akár régióközi szinten is keresést kell folytatni. Nem csupán diplomás állásokról beszélünk, (mérnökökről, IT szakemberekről), hanem szakmunkásokról is (hegesztőkről, CNC operátorokról vagy targoncavezetőkről).

Mindezek amellett, hogy az aktuálisan betöltött álláshelyek számát csökkentik, hosszabb távon, a nehézségek ismeretében éppen azokat a munkaigényes álláshelyeket teremtő beruházásokat tántoríthatják vissza, amelyekre a gazdaságpolitika a következő évek növekedésének alapjaként tekint. Lengyelországban már létezik a külföldön munkát vállalók egy részének visszatérése a hazai munkaerőpiacra, náluk azonban a kivándorlási folyamat is előbb kezdődött meg. Az ottani tapasztalatok szerint legalább 3-5 év az az időszak, amíg jelentősebb visszaáramlás indulhat meg (addigra sikerülhet akkora anyagi tőkét összegyűjteni, amellyel érdemes lehet hazatérni).

A hazai bérszint önmagában nyilvánvalóan nem biztosít a következő években sem megfelelő vonzerőt e folyamat felgyorsítására.
A munkaerő-kínálatot bővítheti a külföldi munkaerő bevonzása – egyes szegmensekben, például a speciális tudást is igénylő szolgáltatóközpontok (SSC) esetében már nem ismeretlen jelenség a külföldi toborzás –, ám ennek szélesebb körű alkalmazásánál egyes érdekképviseletekkel kisebb-nagyobb feszültségeket mindenképpen fel kell vállalni.

További eszköz a toborzási feltételek lazítása: nem tartható például hosszú távon egyes SSC-k gyakorlata, amely betanított ügyintézői feladatok esetében is mindenképpen diplomás végzettséget vár el, vagy egyes multinacionális termelőcégek igénye, amelyhez kapcsolódóan betanított munkára is szakmunkásokat keres. Hosszabb távon az oktatás korszerűsítése is sokat segíthet: a duális oktatás alkalmazása mellett nem elsősorban a speciális tudást kell erőltetni; kiemelkedő szempont a nagyobb fokú munkaerő-piaci alkalmazkodást lehetővé tévő általános alapkészségek minél magasabb szintű fejlesztése is.

A keresleti oldalon a közmunkaprogram további szélesítésére nemigen látok esélyt, az éves átlagban 200 ezer állástalan foglalkoztatása már a felső határnak tűnik. Az adott kapacitás minél hatékonyabb kihasználása érdekében arra kell törekedni, hogy a közmunka ne egy foglalkoztatási zsákutca maradjon, hanem valóban elősegítse a piaci szférában található munkahelyek irányába való továbblépést.

Egy további tényező pedig akár jelentős időszakos visszaesést is okozhat a foglalkoztatottak számában. Az elmúlt időszakban ugyanis egyre több információ lát napvilágot a kormány által bevezetni kívánt közigazgatási reformlépésekről. A költségvetés ma kiemelkedően sok pénzt fordít a közszféra bérköltségeire, így egy komolyabb reform törvényszerűen elbocsátásokkal fog járni. Ha csak a mintegy 800 közalkalmazott 5-6 százalékától válnak meg, az is 40-50 ezres munkahely leépítését jelenti.

Az új munkahelyek megteremtésének szinte kizárólagos terepe tehát a munkaerő-igényes beruházások bevonzása lehet. Az előző négy esztendő jó része válságkezeléssel telt. Ha a világpiaci konjunktúra nem áll le teljesen, a következő években több esély kínálkozhat munkahelyteremtésre. Bár öt-hat éven belül kedvező körülmények mellett sem érhető el az ötmilliós célszám, további három-négyszázezer fővel közelebb kerülhetünk hozzá. Ez pedig hosszabb távon nem jelent kevesebbet, mint a nyugati szomszédjainkhoz való felzárkózásunk egyik legfontosabb feltételének megteremtését.