A szegénység bumerángja

Az egyébként is súlyos helyzetben lévők esélyét rontja az állami segélyek, támogatások radikális megkurtítása, illetve önkormányzati hatáskörbe helyezése. Segély helyett munkát ad a kormány – hangzik az ígéret. Elvileg jó ez a törekvés, ha körültekintően, sok célirányos támogatás egy elemeként vezetik be. Csakhogy ez a munka rosszul fizetett közmunka lesz – ami jobb a semminél, a vegetálásban segít –, de még ebből sem jut mindenkinek. Nem túlzás, ha több szakember társadalmi katasztrófát jósol.

A magyar gazdaságpolitika középpontjában a vállalkozni képes ember áll. Róla feltételezte a kormány, hogy ha több pénz marad nála, abból vállalkozást bővít, beruház, azaz munkahelyet is teremt. Nem így történt. Az egykulcsos adó bevezetése több százmilliárdos léket vágott a költségvetésen, s a szegényeket sújtotta. A remélt beruházások elmaradtak, s még a fogyasztás sem bővült. A huszonhét százalékos áfa ugyancsak a kis jövedelmű rétegeket terheli jobban. Talán ha az alapvető élelmiszerek átkerültek volna egy alacsonyabb adózási kulcsba... A családi pótlék 2008 óta nem emelkedett, a gyermekek után elszámolható adókedvezményt is az élvezte, akinek magas volt a jövedelme. De sorolhatnánk a devizahitel végtörlesztési kedvezményével – a módosabbaknak kedvezett –, vagy a rezsicsökkentés példájával, ahol az kap többet vissza, akinek a legnagyobb a számlája. Aki szegény, az egyre szegényebb lesz. A terhek lefelé húzzák. És ez a lista korántsem teljes. A helyzetet súlyosbítja, hogy az elmúlt évek alatt a középosztály sem erősödött Magyarországon. Valami tehát nagyon elromlott az országban.

A társadalom állapota azonban befolyásolja a gazdasági kilátásokat is. Ez az, amit nehéz pontosan számszerűsíteni, a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) legutóbbi jelentésében ezt mégis megtette. Megállapította, hogy soha nem voltak olyan nagyok az anyagi különbségek a szegények és a gazdagok között, mint az utóbbi 30 évben. Ez a tendencia a gazdasági növekedés ellen hat. Hogyan? Például az oktatási rendszeren keresztül: ahogy nőnek az egyenlőtlenségek, egyre több lesz a szegény család, s az ő gyerekeiknek már csökken az esélyük arra, hogy tanuljanak. Így viszont kisebb a társadalmi mobilitás, s ezzel együtt a humántőke is, vagyis egyre kevesebben tudnak hozzájárulni a gazdasági növekedéshez.

Az OECD tagországaiban a társadalom leggazdagabb 10 százalékának jövedelme 9 és félszerese a legszegényebb 10 százaléknak. Az 1980-as években a leggazdagabbaknak legfeljebb hétszer akkor jövedelme volt, mint a legszegényebbeknek. Az utóbbi három évtizedben főleg a leggazdagabbak jövedelme nőtt jelentősen, a szegények jövedelme csak kisebb mértékben.

Az OECD tanulmánya megállapítja: ezt a trendet csak szegénység-ellenes programmal nem lehet már megállítani. A jövedelmek nagyobb mértékű újraelosztására van szükség, elérhetőbb és jobb közszolgáltatásokra – például magas színvonalú közoktatásra és egészségügyi ellátásra –, hogy az esélyegyenlőség javuljon, s ezzel a növekedés lehetősége is. Az OECD szakértői szerint érdemes elgondolkodni azon is, hogy a tehetősebb háztartások hozzájárulását növeljék a közjavakhoz, például vagyonadó vagy ingatlanadó formájában.

Magyarországon nem ezt az irányt választotta a gazdaságpolitika. A jobb módúak helyzetbe hozásával akart segíteni a szegényeken. Nem sikerült. A növekedés most kicsit három százalék fölött lehet. A jövő azonban bizonytalan maradt. Hiányzik a stabil háttér. Az elszegényedéssel egyre inkább hiányozni fog a tudás, a változtatási készség, a hit, és a társadalmi szolidaritás. Ez a szegénység bumerángja. Zsákutcában vagyunk.

Az elszegényedés folytatódik. Nem látszik olyan fordulat, vagy legalábbis törekvés erre, mely a társadalom legszegényebb rétegeinek életét javítaná. Sőt!Kocsi Ilona, a Világgazdaság főmunkatársa-->