A defláció réme

A világ jelentős központi bankjai most annak a célnak a megszállottjai, hogy a saját gazdaságuk éves inflációjának mértékét a közös célértéknek számító mintegy 2 százalékos szintre emeljék. Igaz ez az Egyesült Államokra, ahol az éves ráta -0,1 százalék volt az elmúlt 12 hónapban, igaz ez az Egyesült Királyságra, ahol a legfrissebb adatok 0,3 százalékos áremelkedést mutatnak, és igaz ez az eurózónára is, ahol a fogyasztói árak 0,6 százalékkal csökkentek. Ez a jelenség tényleg egy valós problémát jelent?

Az infláció elmúlt időszakban tapasztalható csökkenését főként az energiaárak meredek esése váltotta ki. Az Egyesült Államokban a volatilis energia- és élelmiszeráraktól megtisztított maginfláció mértéke 1,6 százalék volt az elmúlt 12 hónapban. Továbbá az amerikai Federal Reserve, a Bank of England és az Európai Központi Bank tudatában van annak, hogy még ha az energiaárak nem is emelkednek a következő évben, az olaj és más energiahordozók stabil árszintje is az inflációs ráta emelkedését okozza.

Az Egyesült Államokban az infláció csökkenéséhez a dollár euróval, illetve más devizákkal szembeni árfolyamának erősödése is hozzájárult, ami az importárak esését okozta. Ez egyben azt is jelenti, hogy az infláció emelkedni fog, amint a dollár árfolyamának erősödése megáll.
Annak ellenére, hogy ez utóbbi tényeknek tudatában vannak, a nagy központi bankok továbbra is igen alacsony kamatlábakat alkalmaznak annak érdekében, hogy növeljék a keresletet, és így az inflációt. Ezt úgy teszik, hogy a rövid távú kamatok alacsonyan tartását ígérik, a magán és állami kötvényekből jelentős portfoliót tartanak fenn, illetve Európában és Japánban jelentős eszközvásárlásokat hajtanak végre.

A központi bankok azzal az érveléssel igazolják az alacsony infláció miatti aggodalmukat, hogy a negatív keresleti sokk a gazdaságaikat egy elhúzódó deflációs pályára állítja, amelyben az általános árszínvonal évről évre csökken. Ez két kedvezőtlen hatást gyakorolna az aggregált keresletre és a foglalkoztatásra. Először is, a csökkenő árszínvonal emelné a háztartások és a vállalkozások adósságának reálértékét, ami szegényebbé tenné őket, és csökkentené költekezési hajlandóságukat. Másodsorban, a negatív infláció azt is jelenti, hogy a reál kamatok emelkednének, miután a központi bankok nem tudják a nominális kamatszint mértékét nulla alá vinni. A magasabb reál kamatok pedig az üzleti beruházások és a lakóházépítések szempontjából kedvezőtlen hatásúak lennének.

Elvileg az aggregált kereslet csökkenésével a megnövekedett reál adósságszint és a magasabb reál kamatlábak kombinációja további árcsökkenéshez vezethet, ami még magasabb negatív inflációs rátát eredményezhet. Ennek eredményeképpen a reál kamatlábak tovább emelkednének, ami még inkább a csökkenő árak és kereslet lefelé tartó spiráljába taszítaná a gazdaságot.

Szerencsére, viszonylag kevés tapasztalatunk van a deflációval kapcsolatban arra vonatkozóan, hogy tesztelni tudjuk a lefelé tartó spirál elméletét. A deflációs gazdaság leginkább emlegetett példájának Japán számít. Japán azonban az alacsony mértékű inflációt és bizonyos rövid időszakokban a deflációt anélkül tapasztalta meg, hogy lefelé mutató árspirál jött volna létre. Japán inflációs rátája az 1980-ban mért közel 8 százalékos szintről 1987-re nulla százalékra esett. Az infláció aztán 1995-ig nulla százalék felett tartózkodott, ezt követően 1999-ig alacsony szinten, de nulla százalék felett maradt, majd 0 és -1,7 százalék között ingadozott 2012-ig.

Továbbá az alacsony infláció és az egy ideig tartó defláció nem akadályozta meg, hogy a reál jövedelmek emelkedjenek Japánban. 1999-től 2013-ig az egy főre jutó reál GDP mintegy 1 százalékkal nőtt éves szinten, ami a reál GDP mérsékeltebb szintű emelkedését és a népességszám csökkenését tükrözte.

Akkor miért aggaszt olyan sok jegybankárt az alacsony infláció? Az egyik lehetséges magyarázat szerint a 2 százalékos inflációs célkitűzéssel kapcsolatos hitelesség elvesztése, illetve amiatt aggódnak, hogy ezt a célszintet évről évre nem tudják megközelíteni. Másik lehetséges magyarázatot az adhatja, hogy a világ jelentős központi bankjait valójában jóval inkább a reál növekedés és a foglalkoztatás helyzete foglalkoztatja, és az alacsony inflációt valójában egyfajta igazolásként használják a rendkívül bőkezű monetáris feltételek fenntartásához. A harmadik magyarázat szerint a jegybankárok azért akarják alacsonyan tartani a kamatlábakat, hogy csökkentsék a jelentős államadósságok államháztartási költségeit.

Ezek közül egyik sem számítana túlságosan, ha a rendkívül alacsony kamatlábak nem gerjesztettek volna megnövekedett kockázatvállalást a hitelfelvevőktől és a hozaméhes hitelezőktől. Ennek eredménye pedig a pénzügyi eszközök jelentős félreárazása lett. Ez pedig a reál gazdaság szempontjából a súlyos kedvezőtlen hatások kockázatát növeli, amikor majd a monetáris politika ismét visszatér a hagyományos működési módhoz, és lezajlik az eszközárak korrekciója is.