Aranykori vágyódások

A jó és a rossz átmenet különbségét érzékeltette ezzel Leszek Balcerowicz volt pénzügyminiszter és jegybankelnök, a lengyel reformok atyja, aki előadást tartott a Bokros-csomag bejelentésének huszadik évfordulóján szervezett budapesti konferencián. A két ország és időszak összehasonlításából kilóg persze az 1995-öt követő periódus, az a pár év, amikor a magyar gazdaságot a pénzügyi csőd fenyegette állapotából sikerült kirángatni, és olyan pályára állítani, amelyen recessziós törés nélkül, az egyensúlyt javítva és őrizve, fenntartható módon, a termelő beruházások serkentette export révén lendületes növekedésnek indult. A költségvetés és a folyó mérleg deficitje csökkent, de úgy, hogy közben ömlött a működőtőke az országba. A kormány piaci alapon privatizált.

A csomag névadója, Bokros Lajos, Surányi György, a jegybank akkori elnöke, és még sokan mások nem a Nemzetközi Valutaalap (IMF) forgatókönyvéből dolgoztak, hanem a fiskális megszorítás, a támogató monetáris politika és a versenyképesség-javító, de átmeneti reálbércsökkenéssel járó jövedelempolitikából kevertek heterodox elegyet, amelyet egy évvel később már az IMF is felkarolt. Kiegészült mindez intézményi és szerkezeti reformokkal, létrejött a kincstár, az Államadósság Kezelő Központ, átalakult az önkormányzatok finanszírozása, bevezették a tandíjat és rászorultsági alapon utalták a családi pótlékot.

Ez az aranykor – ahogy Bokros Lajos egyetemi tanár, volt pénzügyminiszter fogalmazott – egészen 2001-ig tartott. A Fidesz kormány 1998 után eltörölte a tandíjat és visszaállította a családi pótlék fizetésének korábbi rendjét, de az egyensúlyt igyekezett őrizni a kormányzása első két évében. Ami ezután következett, egészen más történet. A költségvetési fegyelem – ami Balcerowicz szerint a siker alapja – lazult, az export és a beruházás helyett a fogyasztás vált húzóerővé a termelékenység növekedését messze meghaladó jövedelemkiáramlás mellett. Aztán jött a pénzügyi válság, majd megint Orbán Viktor kormánya. A számok, amelyeket a konferencián röviden felvillantott Surányi György egyetemi tanár, szintén sokat mondóak.

Az export, amely 1996 és 2000 között húsz százalék felett bővült, 2001 és 2004 között már csak fele iramot diktált. És 1995 után az államadósság a GDP 90 százalékéról majdnem ötven százalékra süllyedt, minden különösebb harc nélkül. Majd újra emelkedni kezdett. Most éppen nyolcvan százalék alatt van.

A 2010 utáni újabb fordulatról alig esett szó ezen az évfordulós tanácskozáson, legfeljebb a „sorok között”. Nagyjából minden az ellenkezőjébe csapott át a meghirdetett unortodoxia nevében, ami Bokros Lajos szerint nem is létezik, mert a gazdaságpolitika vagy ortodox vagy heterodox. De nem is a jelző az érdekes, hanem az, hogy a követett gazdaságpolitika haszna meghaladja-e a hátrányokét.

A magyar gazdaság hosszú ideje alig növekszik, kivéve a múlt évet, amikor az uniós források élénkítették az állami beruházásokat. Központosítás, államosítás, piactorzítás, versenykorlátozás zajlik. A folyó mérlegben – igaz – többlet van, de ez a termelő beruházások hiányát, a működőtőke idegenkedését tükrözi. A fiskális hiány befér az uniós plafon alá, de közben eltűntek a magánpénztári megtakarítások.

Ma már azonban nem is az a kérdés, milyen jelzőt illesztünk az alkalmazott gazdaságpolitika elé, hanem egészen más. Az, amire általánosságban Balcerowicz utalt: a sikeres átmenet záloga a demokrácia, a jog uralma és a piacgazdaság. A kudarcra példa Argentína, Görögország, Törökország és Oroszország. Balcerowicz meg nyilván tudta, tisztában vagyunk azzal, hogy Orbán Viktor mintaállamairól is beszél. Utóbbiban, nemcsak a demokrácia és a jogállam intézményei sérülnek, hanem a gazdaságéi is, a politikai hatalom versenyt is korlátozó túlzott koncentrációja révén is.

Húsz évvel a sikeres stabilizáció után Balcerowiczot hallgatjuk a kudarc és a leszakadás okairól. De ne feledjük, volt egyszer egy aranykorunk.