India pillanata

Globális gyártási központtá alakulna, a feldolgozóipari kivitel felíveléséből és a beruházások meglódulásából táplálkozna a piaci reformpálya mentén felzárkózni igyekvő India, amely a nagy gazdaságok közül a leggyorsabban bővülőnek ígérkezik. Ez az erőviszonyok változását vetíti előre, vagyis a multipoláris világ érdemi új tényezővel gyarapodhat.

Rendkívüli pillanat ez, az esélyt meg kell ragadni. Erre utalt minapi új-delhi beszédében Christine Lagarde, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) vezérigazgatója. És ahogy egy friss előrejelzésében az OECD is rámutat, a 8 százalék körüli idei és jövő évi növekedési ütem meghaladja az egyébként örvendetesen 7 százalék alá lassító és a fenntarthatatlan beruházási ütemről a fogyasztás serkentésére átálló Kínáét. A globális gazdaságnak akkor nyújt támaszt India, amikor a fejlett térségben az Egyesült Államok ugyan jó iramban bővül, de az eurózóna sokkal szerényebben, és a BRIC országcsoportban Brazília és Oroszország is szenved.

Van persze mit behoznia Indiának. Hiába növekedett 3-4 százalékkal az ötvenes, majd 5-6 százalékkal a nyolcvanas évektől kezdve, csak rövid aranykort élt át 2003 és 2008 között, amikor éves átlagban majdnem 9 százalékkal bővült a bruttó hazai termék (GDP), ráadásul javuló egyensúlyi körülmények között. Nem tudta követni a második világháború utáni Japán, majd a délkelet-ázsiai kistigrisek és Kína stratégiáját az iparosításban, a feldolgozóipari kivitel felfuttatásában és a beruházási ráta tartós emelésében.

Így most ott tart, hogy a bruttó hazai termékének csak ötöde a kínainak. A lakosság 25 százaléka él mélyszegénységben, szemben a kínai 6 százalékkal. Az Oxford Economics szerint az egy főre jutó jövedelem csak 2030-ban érheti el a mai kínai szintet, és vasárlóerő-paritáson számítva az amerikainak csak a tizenegy százalékát teszi ki. Az utóbbi harmincöt évben a fejenkénti jövedelem Kínában tizenhétszeresére nőtt, míg Indiában csak négyszeresére. Ám az IMF számítása szerint ebben az évtizedben megkétszereződik az indiai GDP, 2020 táján vásárlóerő-paritás alapján meghaladhatja Németországét és Japánét együttvéve, kibocsátása túlszárnyalja Brazíliáét, Oroszországét és Indonéziáét. Miközben persze Kína már az Egyesült Államokkal vetekszik, India bruttó hazai terméke csak húsz év múlva lesz az amerikainak a fele.

Ezért azonban még sokat kell tenni. Kétségtelen, hogy a tavalyi választáson nyertes Narendra Modi néppárti kormánya mérsékelte a politikai bizonytalanságokat és piacpárti reformokat hirdetett. Kis lépésekben, de határozottan. Megkezdte az energiaár támogatásának a leépítését, és az égetően szükséges, középtávon legalább 1000 milliárd dollárra rugó infrastrukturális fejlesztések kedvéért egyelőre halasztja a GDP hét százaléka körül alakuló költségvetési hiány mérséklését, miközben igyekszik csökkenteni a hat százalék feletti inflációs ütemet. Engedélyezi a külföldi tőke érdemi megjelenését a biztosítási piacon és másutt is, nyílt pályázatokon értékesítik a szénbányászati jogokat, fogyasztási adókat vezetnek be az egységes belső piac megteremtésére és a bevételek növelésére, a nemzetközi gyakorlathoz igazítják a jegybank és a kormány viszonyát, megkönnyítik a földvásárlást a működőtőke vonzása érdekében. A vállalkozás nehézkessége és az egyelőre inkább elrettentő munkaerő-piaci szabályozás miatt 2013-ban például mindössze 28 milliárd külföldi tőke érkezett Indiába, Kínába viszont 124 milliárd.

Ha a piaci reformokkal sikerül megemelni a 28 százalékra visszaesett beruházási rátát – amely Kínában hosszú időn át jóval 35 százalék felett alakult –, és a sikeres információ-technológiai szolgáltatásokon kívül sok más szektorba terelni a befektetőket, akkor egy friss IMF tanulmány szerint akár két évtizeden át évi nyolc-kilenc százalékos tempót is diktálhat India.

Húsz éven belül a mainál jóval tekintélyesebb geopolitikai és világgazdasági játékossá válhat az ország. Tanulság és figyelmeztetés lehet ez nem csupán a nagy, hanem a kis országoknak is.