Az EU-USA szabadkereskedelmi egyezmény stratégiai szükségszerűsége

Ahogy az Európai Unió és az Egyesült Államok közötti Transzatlanti Kereskedelmi és Beruházási Partnerségről (Transatlantic Trade and Investment Partnership - TTIP) szóló tárgyalások egyre jobban közelítenek a végső megállapodáshoz, a tervezett egyezmény ellenzőinek hangja egyre hangosabb. Természetes dolognak számít, ha bármely nagyobb gazdaságpolitikai változtatást kritizálnak, azonban ha nem sikerülne megkötni a megállapodást, az olyan történelmi hiba lenne, amelyet Európa hamar megbánhatna. Valójában a TTIP a transzatlanti egység legfontosabb védőbástyájává válhatna azóta, hogy 1949-ben aláírták a NATO-t létrehozó Észak-atlanti Szerződést.

A tervezett megállapodás jelentőségének megfontolásakor fontos emlékezni arra, hogy az európai integráció a szén és az acél közös piacának megteremtésévek kezdődött el. A mára Európai Unióvá alakult szervezet alapító atyái nagyon is tudatában voltak a sokak által lényegtelen technokrata intézkedésnek tartott lépés hosszú távú stratégiai lehetőségeivel. A nyersanyagpiacok integrációja fokozatosan átterjedt a kereskedelem liberalizálására, illetve a közös piac megtermésére, és végül a közös politikai intézmények felállítására.

Észak-Amerika és Európa jelenleg a világ teljes GDP-jének közel felét teszi ki. A két fél közötti szabadkereskedelmi övezet létrehozása számítások szerint évente 100 milliárd euróval növelné mindkét térségben a gazdasági teljesítményt, illetve több millió új munkahelyet is létrehozna.

A gazdasági haszon mellett egyéb kedvező hatásokkal is lehet számolni. Ahogy Európában a szabadkereskedelem, illetve a piacok megnyitása ösztönözte a politikai együttműködést, úgy a TTIP-ben is megvan az a potenciál, hogy hozzájáruljon az Atlanti-óceán két partja közötti stratégia egység létrejöttéhez, amely ugyanolyan fontos cél jelenleg is, mint korábban.

A TTIP ellenzői azzal próbálnak félelmet kelteni az európai közvéleményben, hogy szerintük szörnyű következményekkel jár majd, ha megkötik az egyezményt. Azt mondják, hogy lazulnak majd az élelmiszerbiztonsági előírások, a munkavállalói, szociális jogokat félresöprik, a közszolgáltatásokra és a környezetvédelemre vonatkozó szabályozásokat is aláássák, valamint a kultúra is védtelenné válik.

Nem minden aggodalom alaptalan. Jogos aggályok merülnek fel például az európai agrárszektor versenyképességével, illetve a számos előírás és szabvány harmonizálása jelentette technikai kihívással kapcsolatban. Ezek a valóban létező problémák azonban kezelhetők, feltéve, ha megfelelő politikai akarat jön létre az Atlanti-óceán mindkét partján.

Nem véletlen, hogy az ultranacionalisták, populisták és protekcionisták által alkotott, a szerződést ellenző tarka szövetség nagyban lefedi azokat, akik támogatják Vlagyimir Putyin orosz elnök ukrajnai katonai kalandorpolitikáját. Közös aggodalmukat ugyanis a további integráció és a Nyugat megerősödése jelenti. Tudják, hogy a TTIP innovációt és gazdasági növekedést erősítő potenciálja, amennyiben megkötik az egyezményt, fokozná a tagországok geopolitikai súlyát és erejét.

Ugyanakkor a TTIP nagyon kedvező hatással lehetne a NATO-ra is, mivel új értelmet adna a közös értékeket képviselő, és kölcsönös védelmi együttműködést folytató országokat tömörítő szervezetnek. A katonai beszerzések szenzitív jellegének ismeretben mindét fél egyetértett abban – legalábbis mindezidáig –, hogy a védelmi szektort nem vonják be a tárgyalásokba. Az EU tagállamai azonban kihagynának egy kínálkozó lehetőséget, ha nem használnák fel a megállapodásból fakadó nyereség egy részét a védelmi költségvetésük növelésére, amivel csökkenthetnék az Európa és az Egyesült Államok közötti, a katonai hozzájárulások és képességek terén meglévő jelentős különbséget.

Érthető módon a Nyugat fő stratégiai versenytársai – Kína és Oroszország – növekvő aggodalommal figyelik a TTIP révén a jelenlegi globális erőviszonyokat potenciálisan átalakító új szereplő létrejöttét. A TTIP meggátolna minden olyan törekvést, amely a tagországainak megosztására vagy a liberális nemzetközi rend intézményeinek, rendelkezéseinek és normáinak a felszámolására irányulna. Valójában a TTIP sikeres alkalmazása segítene megcáfolni a Kreml és követőinek azon érvét, miszerint a liberális rend diszfunkcionálissá vált. Talán a legfontosabb dolog az, hogy Európa kevésbé lenne rákényszerülve arra, hogy Keleten keressen új lehetőségeket a gazdasági növekedésének biztosítására, és kevésbé függne az orosz energiaforrásoktól, különösen, ha az Egyesült Államok lazítana azon a saját szabályozásán, amely tiltja az olaj- és gázexportot.

A TTIP stratégiai potenciálját aligha lehet túlbecsülni. Lényegi fontosságú, hogy a technikai kifogások, taktikai megfontolások vagy protekcionista elgondolások ne szorítsák háttérbe a projekt geopolitikai jelentőségét. A TTIP által felkínált lehetőségek realizálásának meghiúsulása hatalmas gazdasági hiba lenne. Emellett a transzatlanti kapcsolatokban jelentős visszalépést okozna egy olyan időszakban, amikor a Nyugat ezt a legkevésbé teheti meg.