Nem tanultunk semmit

Nálunk általános és ismert gyakorlat, hogy ha a valós külső és belső gazdasági feltételek átmenetileg vagy tartósan romlanak, akkor az egyes tevékenységi köröket képviselő szakmai szervezetek vezetői állami segítségért kiáltanak. A jelenlegi, viszonylag kedvező és elismerésre méltó gazdasági növekedés közepette például az építőipar szereplői szeretnék az állami beavatkozással, alacsonyabb áfa bevezetésével és a lakástámogatás jelentősebb megemelésével elősegíteni az ágazat erőteljesebb növekedését. Az EU-pénzek kifutása után, az állami beruházások mesterséges felpörgetésével javítanák az ágazat helyzetét.

Első ránézésre az építkezések erőteljesebb forszírozása annál is inkább célszerűnek és ésszerűnek látszik, mert normális körülmények között az építőipar teljesítményének alakulása a gazdasági konjunktúra egyik legfontosabb fokmérője. Amit talán az érintettek nem vesznek figyelembe, hogy az összefüggés „normális körülmények” között érvényes, és csak ebben az esetben tükrözi a konjunktúra várható alakulását.

Ma a gazdasági növekedés egésze viszonylag erőteljes, az építőipar növekedése azonban – különösen bizonyos szegmenseiben – aligha reménykeltő. A sajátos helyzet magyarázata, hogy a jelenlegi gyors növekedésben döntően az ipar és ezen belül is a feldolgozóipar játszik meghatározó szerepet. Keresleti oldalon elsősorban nem a hazai fizetőképesség, hanem az exportpiacok kínálnak lehetőségeket. Ebben a helyzetben, a lakásépítés állami eszközökkel való mesterséges felpörgetése irracionálisnak tűnik, hiszen jószerivel alig vagyunk túl a pénzügyi-gazdasági válság előtti években mesterségesen feltupírozott lakásépítési és eladósodási boom súlyos társadalmi, gazdasági és egyéni tragédiáin.

Bár a közvéleményben a devizahitelesek gondjaiban – amelyeknek meghatározó része a lakásépítéssel kapcsolatos – az árfolyamok drasztikus változásának hatása nem vitatható, de mögötte az irreálisan felpörgetett lakásépítés is meghúzódik. Egyrészt, a mesterségesen felértékelődött forint, a devizákra számított viszonylag alacsony kamatok, és a ténylegesen meglévő fizetőképességhez képest a lakásépítési keresletet felduzzasztotta, másrészt a szárnyaló építési kereslet az indokoltnál jóval magasabbra tornázta fel a lakásárakat. A válság után bekövetkezett 20-30 százalékosra tehető lakásáresés nem csak a hirtelen megváltozott kereslet-kínálati viszonyok következménye, hanem részben a valóságtól elrugaszkodott lakásépítési költségek tarthatatlanságát is jelzi. Nehéz választ találni arra, hogy a gazdasági válság miatt csökkent fizetőképesség, hitelképesség, a foglalkoztatás romlása, vagy a valós értékektől messze elrugaszkodó építési költségek milyen mértékben magyarázzák a történéseket.

A devizahitelesek hatalmasra duzzadt terhei és az állam által a hitelintézetekre hárított pénzügyi költségek mögött a gomba módra szaporodó építőipari vállalkozások extra profitja is tetten érhető. Az építési vállalkozásoknak az utóbbi években beindult látványos felszámolási trendje alátámasztani látszik a gyanú valószínűségét. Tudomásul véve, hogy a szakmai képviseleteknek nem csak joga, de kötelezettsége is a képviselt területekért való lobbizás, a reális helyzetértékelés és a nemzetgazdasági hatások mérlegelése nem söpörhető a szőnyeg alá. Nem vitatható persze, hogy a hazai lakásállomány megújítása, korszerűsítése fontos jövőbeni teendő, ugyanakkor országszerte többszázezer lakás üresen áll. Igény valószínűleg lenne erre, csak a fizetőképesség hiányzik, és ebben a tekintetben látványos javulásra aligha számíthatunk.

A közelmúlt magyar tapasztalatai is kellő figyelmeztetésül szolgálhatnak, hogy a gazdaság valós körülményeitől, a lakosság fizetőképességétől mesterségesen eltérített építőipari tevékenység feltupírozása csak kérész életű előnyöket kínál. A szűkös fejlesztési források nem hatékony felhasználását eredményezi, miközben súlyos társadalmi megrázkódtatásokkal jár. Bár az előző eladósodási válság sebei még nem gyógyultak be, nem vitatható, hogy az államilag agyontámogatott lakásokra a lakosság egy része „vevő” lenne.