Az egyik a bankszektor, a másik a média, a harmadik az energiaszektor, a negyedik pedig a kereskedelem, különösen az élelmiszeripari kiskereskedelem. Orbán Viktor miniszterelnök szerint ahhoz, hogy szuverén ország legyünk, ezeken a területeken kell az államnak, illetve a hazai vállalkozásoknak erősebb szereplővé válniuk. A bankszektor és az energiaszektor olyanok, amelyek már némi elégedettséggel töltik el az ország vezetőit. A média és a disztribúciós ágazat azonban még kívánnivalót hagy maga után a protekcionista gazdaságpolitikát illetően.
Az aktuális gazdaságfilozófia szerint az önrendelkezéshez a külföldi gazdasági erők által nem befolyásolható politikai osztály is kell, de ismerve a fiatal demokráciák természetrajzát, tegyük hozzá ehhez, hogy nemcsak politikai osztály, hanem jelentős erővel bíró gazdasági érdekcsoportok is szükségesek. Azt, hogy a miniszterelnök az állam közvetlen vagy akár közvetett tulajdonvállalására gondolt-e, vagy a nemzeti vállalkozások határainak kitágítására, az elmúlt hetek történéseiből még nem nyilvánvaló, de a kereskedelmi ágazat véleményvezérei már régóta azt gyanítják, hogy inkább a második megoldásról van szó.
Az államkapitalizmus szerepéről végtelen vitákat lehet folytatni, és az igazság az, hogy mindkét tábor nézőpontja helyes. Illetve helyes akkor, ha az elérendő célfüggvényt vesszük alapul, és valóban nem szabad elhallgatnunk a nemzetközi szakirodalomban erről szóló élénk disputát. Nálunk sajnos egy direkt gazdaságpolitikai intézkedésrendszerben és a szabályozói keretrendszer állandó formálásában manifesztálódik mindez, de a politika és gazdaságtudomány tárgyilagosan is képes ezt a kérdést tárgyalni. Jeffrey Rothfeder a Washington Postban jegyezte cikkét, amely arról szól, hogy a multinacionális vállalatok globális piacokon elért profitja kiábrándítóan alacsony és a nemzetközi piacok előre nehezen kalkulálható kockázatokat rejtenek. A pénzügyi korlátokon túlmenően a globális kapitalizmus menetelésébe és logikájába időközönként beleszól a nemzetállam is. Ahogyan a kereslet felfut, a fejlődő országok kormányai protekcionista törvényekkel megtámogatva előnyös helyzetbe kívánják hozni a hazai tulajdonban lévő vállalatokat. Mark Leonard, a European Council on Foreign Relations alapítója jegyezte meg, hogy amíg korábban a bányászatban és az energiahordozó-termelésben volt erős a nemzetállami szerepvállalás, ma gyakorlatilag minden lényeges iparág stratégiainak minősülhet.
A gazdaságtudomány és a nemzetközi szakirodalom objektív szűrőjén túljutva érdemes azonban néhány mondatot konkrétan az érintett ágazatokról, ezen belül is az élelmiszer-kiskereskedelemről ejteni. Az ethosz, a hosszú távú cél kitűzése ismert és politikai szempontból érthető. Az elfogadással és főleg – adott esetben – ennek kivitelezésével azonban lehetnek olyan problémák, amelyek már rövid távon bumeránghatást fejthetnek ki. Mindenekelőtt ilyen az üzleti életben nem ismeretlen hatékonyság fogalma.
De mi a helyzet mindezek alapján a magyar kiskereskedelemben? A szektort az jellemzi, hogy megközelítőleg egy négyzetméter jut egy honfitársunkra az eladóterületet illetően. Ugyanakkor az egy értékesítési négyzetméterre eső forgalom a román és bolgár szinten van, azaz éves szinten 2500 eurónál kevesebb. Ez tehát az első premissza.
A nagyjából 3000 milliárd forintos napi fogyasztási cikk piacának első tíz szereplője 72 százalékot, a legnagyobb 3 játékos pedig 39 százalékot hasít ki magának a tortából. Az úgynevezett modern kiskereskedelmi csatornák (idetartozik a hipermarket, C+C, szupermarket, diszkont és drogéria) 61 százalékos részaránnyal bírnak, de a régió országait alapul véve Ausztriában, Csehországban és Szlovákiában is magasabbak ezek az értékek. És ez itt nem definíció vagy szubjektív értékelési kérdés: a kiskereskedelmi ágazatban ezeket nevezik modern csatornáknak, mert ezek képesek egyrészt modern környezetet teremteni a fogyasztóknak, másrészt megfelelő hasznot hajtani az érdekelt társaságoknak. Ez 2015-ben technológiáról, de mindenekelőtt a hatékonyságról szól.
A magyar háztartások körülbelül annyi alkalommal mennek el napi fogyasztási cikket vásárolni egy év alatt, mint a szlovákok (a hazai 323, a szlovák 303 alkalom). Ausztriában a szám meghaladja a 240-et. A nagy különbség azonban az egy vásárlásra jutó költések tekintetében van. Amíg ez Magyarországon 6,5 eurónak felel meg, Szlovákiában 9,3, és Ausztriában 22 euró. Értelemszerűen, ennek hátterében elsősorban a vásárlóerő van, de ne feledkezzünk el arról sem, hogy a kiskereskedelem szerkezete, az úgynevezett modern csatornák részaránya is befolyásolja a költéseket.
Akár a vasárnapi nyitva tartásról, akár az élelmiszerfelügyeleti díjról van szó, a nemzetközi kereskedelmi vállalatok igazgatói csak annyit mondanak nekem: meg tudunk békélni a törvénnyel, ha mindenkire egyformán vonatkozik. Azt hiszem, a kereskedelmi környezetben is arra lenne szükség, hogy mindenki egyforma esélyt kapjon, mert ma már nem lehet arra hivatkozni, hogy az új szereplőknek az állam jobban a hóna alá kell, hogy nyúljon.
Huszonöt évvel a rendszerváltás után és húsz évvel a modern kiskereskedelem kialakulását követően (az első hipermarket és bevásárlóközpont megjelenése) nem lehetnek érvek a protekcionizmus érdekében ezen a téren. Az elmúlt évezredekben számos szép hivatás és szakma alakult ki, és formálódik ma is, de mindennek az alapja az ősszakma, a kereskedelem. Az ókortól kezdve az emberek közötti áruforgalom és -csere a szabadság megtestesítője. Lehet korlátozni, hogy melyik téren és melyik nap árulhatják portékáikat. Ez azonban mindenkire egyformán kötelező kell, hogy legyen. A felesleges engedménynek és piactorzító intézkedéseknek nincs helye.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.