Európa támadása a görög demokrácia ellen

A kívülállók számára úgy tűnhet, hogy az egyre hangosabb Európán belüli civakodás a Görögország és a hitelezők közötti elkeseredett végjáték elkerülhetetlen következménye.

Valójában az európai vezetők most kezdik végre felfedni az adósságvita igazi természetét: az sokkal inkább a hatalomról és a demokráciáról szól, mint a pénzről és a közgazdasági tanokról. A trojka (az Európai Bizottság, az Európai Központi Bank és a Nemzetközi Valutaalap) által öt éve Görögországra kényszerített program súlyos következményekkel járt, az ország GDP-je 25 százalékkal csökkent, a görög fiatalok munkanélküliségi aránya meghaladja a 60 százalékot.

Elképesztő, hogy a trojka nem vállalja a felelősségét ezekért, vagy hogy nem ismeri el, mennyire rosszak voltak az előrejelzései és a modelljei. Ami még inkább meglepő, hogy az európai vezetők sem tanultak a hibákból. A trojka még mindig azt követeli, hogy Görögország 3,5 százalékos elsődleges költségvetési többletet érjen el 2018-ra.

A közgazdászok szerte a világban elismerték, hogy ez a célkitűzés büntetés, mivel annak teljesítése elkerülhetetlenül mély visszaesést okozna. Valójában még ha a görög adósságot elképzelhetetlen mértékben át is strukturálják, akkor is súlyos válságban marad az ország, amennyiben a választópolgárok jóváhagyják a trojka elvárásait a hétvégi népszavazáson.
Kevés ország vitt véghez ahhoz hasonlót, mint amit Görögország ért el az elmúlt öt évben azzal, hogy a jelentős méretű elsődleges hiányát többletté alakította át. Bár ez az emberek jelentős szenvedésével járt, a görög kormány legutóbbi javaslata jelentősen próbált megfelelni a hitelezők követeléseinek.

Világosan kell látnunk azt, hogy a Görögországnak megítélt, jelentős összegű hitel szinte egyáltalán nem jutott el az országhoz. Azt valójában a magánhitelezők, köztük német és francia bankok kifizetésére fordították. Bár Görögország csak morzsákat kapott, azonban nagy árat fizetett az utóbbi országok bankrendszerének védelméért. Az IMF-nek és a többi „hivatalos” hitelezőnek nincs is szüksége arra a pénzre, amelyet követelnek. A business as usual forgatókönyv szerint a visszakapott pénzt nagy valószínűséggel ismét kihiteleznék Görögországnak.

Az egész ügy azonban nem a pénzről szól. Valójában az történik, hogy a különböző határidőkkel arra próbálják rákényszeríteni Görögországot, hogy adja be a derekát, és fogadja el az elfogadhatatlant, nemcsak a megszorító politikát, hanem más büntetőintézkedéseket is.

Miért tenné ezt Európa? Miért utasítják el az EU vezetői a népszavazást, és miért nem mentek bele abba, hogy az IMF-nek történő esedékes görög kifizetés június 30-i határidejét pár nappal kitolják? Európa elvégre nem a demokráciáról szól?

Januárban a görög polgárok egy olyan kormányra szavaztak, amely azt ígérte, hogy véget vet a megszorításoknak. Ha a kormány egyszerűen csak betartaná a választási kampányban tett ígéretét, akkor már elutasította volna a hitelezők javaslatát. Ehelyett esélyt adott a görögöknek, hogy mérlegeljék ezt az ország jövője szempontjából létfontosságú kérdést.

A legitimációval kapcsolatos szempontok összeegyeztethetetlenek az eurózóna politikájával, amely sosem volt egy nagyon demokratikus projekt. A legtöbb tagállam kormánya nem kérte ki a lakosság jóváhagyását arra vonatkozóan, hogy a monetáris szuverenitás átkerül az EKB-hoz. Amikor Svédország így tett, a svédek nemet mondtak. Megértették, hogy a munkanélküliség mértéke emelkedne, ha az ország monetáris politikáját egy olyan központi bank határozná meg, amely kizárólag csak egyetlen célt, az inflációs politikát tartja szeme előtt. A svédek megértették, hogy a gazdaságuk pedig kárát látta volna a monetáris szuverenitás EKB-hoz történő áthelyezésének, mert az eurózóna alapját jelentő gazdasági modellről előzetesen azt jelezték előre, hogy az a hatalmi erőviszonyok terén a munkavállalókat hátrányos helyzetbe hozza.

És valóban, a demokrácia antitézise az, amit most – 16 évvel azután, hogy az eurózóna intézményesítette ezeket a viszonyokat – tapasztalunk: sok európai vezető szeretné látni Alekszisz Ciprasz kormányfő baloldali kabinetjének bukását. Elvégre is az igen kellemetlen, hogy Görögországban egy olyan kormány van hatalmon, amely ennyire ellenzi azokat az intézkedéseket, amelyek olyan sokat tettek az egyenlőtlenség növekedéséért sok fejlett országban, és amely annyira elkötelezett a vagyon megzabolázatlan hatalmának megfékezéséért. Úgy tűnik, azt gondolják, hogy végül meg tudják buktatni a görög kormányt azzal, hogy egy olyan megállapodás elfogadását kényszerítik rá, amely szembemegy a felhatalmazásával.

Nehéz tanácsot adni arra vonatkozóan, hogy miként szavazzanak a görögök július 5-én. Sem a trojka feltételeinek jóváhagyása, sem annak elutasítása nem lenne egyszerű, és mindkettő hatalmas kockázattal jár. Az „igen” szavazatok győzelme szinte egy vég nélküli gazdasági hanyatlást eredményezne. Talán egy kivéreztetett országnak, amely eladta összes vagyonát, és amelynek fiataljai emigráltak, végül elengednék az adósságait. Vagy talán egy közepes jövedelmű gazdasággá silányított Görögország végül a Világbanktól kaphatna segítséget. Ezek a következő évtizedben valósulhatnának meg, vagy talán az azt követő évtizedben.

Ezzel szemben a „nem” szavazatok győzelme legalább megadná a lehetőséget Görögországnak arra, hogy erős demokratikus hagyományainak révén saját kezébe vehesse a sorsát. A görögök így talán megkaphatnák a lehetőséget arra, hogy egy olyan jövőt építhessenek, amely talán a régmúlthoz képest nem lesz olyan prosperáló, de jóval reménytelibb a jelenlegi gyötrelmes időszaknál. Én tudom, miként szavaznék.

Copyright: Project Syndicate, 2015
www.project-syndicate.org