Válságország Sziriza nélkül

Kívülről nézve szinte észrevétlen kampány után járulnak most vasárnap az urnákhoz a portugálok, hogy új parlamentet válasszanak. Az elmúlt hetek egyetlen szembetűnő eseménye talán az volt, hogy szeptember elején kiengedték az előzetesből José Sócrates volt szocialista kormányfőt, aki kilenc hónapig várta egy évorai börtöncellában, hogy adócsalási ügyében ítélet szülessen.

Sócratesből tehát nem lett politikai mártír, igaz, kampánytéma sem. Erre nem is szorult rá a kormány: ha lehet hinni a közvélemény-kutatásoknak, a most hivatalban levő koalíció vezető ereje, a Szociáldemokrata Párt (PSD) és a CDS koalíciója kaphatja a legtöbb voksot. Ez a legfrissebb felmérések szerint 38 százalékos támogatottságot jelent a Pedro Passos Coelho vezette jobbközép erő számára, míg fő riválisa, a Szocialista Párt (PS) a szavazatok 33 százalékára számíthat.

Elsöprő győzelmet tehát egyik párt sem remélhet, ám a jóslat mégis szembetűnő: a PSD lehet az első olyan európai kormányerő, amelynek a nemzetközi mentőhitelt is sikerült túlélnie. Finomítja persze a képet, hogy a hitelt 2011 tavaszán még a szocialista kormány igényelte, ám a hitelezőkkel kötött megállapodáshoz nemcsak a PS, de az akkor kiírt választások esélyesének tartott PSD is kötötte magát.

Magyarul választási győzelme után Pedro Passos Coelho kénytelen volt elvinni a balhét, ami nemcsak a hitelezői trojkával szembeni mélységes gyűlölet menedzselésében nyilvánult meg, de a hitelezők által elvárt megszorítások megvalósításában is.

Ennek eredményei lassan látszanak: az Európai Bizottság erre az évre már 1,6 százalékos növekedéssel számol a tavalyi 0,9 százalék után, miközben a két éve még 16 százalékot meghaladó munkanélküliség 13,4 százalékra csökkenhet. A deficit leszorítása már trükkösebb feladat, a legnagyobb portugál magánbank, az Espírito Santo csődje után létrehozott utód, a Novo Banco szanálása miatt ugyanis tavaly a várt 4,5 százalék miatt 7,2 százalékos lett a GDP-arányos hiány, és 2015 első felében is már a bruttó össztermék 4,5 százalékát tette ki, miközben az év végére remélt célérték 3,1 százalék. Az államadósság pedig még mindig a GDP 124 százaléka – csak a görögöknél és az olaszoknál magasabb az euróövezeti országok közül. És ugyan a mentőhitelt tavaly lezárta az ország, a három nagy hitelminősítő egyikénél sincsen a befektetésre ajánlott kategóriában a portugál államadósság.

Ez egyben azt is jelenti, hogy a kilábalásnak jó esetben is csak a közepén tart az ország, így az elmúlt években elfogadott megszorításokból igen lassú az út kifelé. Négy és fél év alatt azonban a jelek szerint a portugálok megbékéltek a kiigazítási politikával. Vagy csak beletörődtek abba, hogy a másik vezető politikai erőnek semmivel sem lenne nagyobb mozgástere abban, hogy gyorsítsa a fellendülést.

Amíg azonban az euróövezet többi válságországában ez a felismerés egyenes út volt radikális és újszerű politikai mozgalmak felé, Portugáliában semmi ilyesmi nem történt. Sem egy Szirizát, sem egy Podemost nem termelt ki a krízis, pedig a szélsőbaloldali eszméktől egyáltalán nem idegenkednek a portugálok.

Paradox módon persze éppen ez lehet a magyarázat arra, miért nem borzolja a tradicionális középpártok vezetőinek idegeit egy Alekszisz Cipraszhoz hasonló figura. A Portugál Kommunista Párt – és híveinek – osztódása ugyanis már jó régen elkezdődött, és az aprózódás nagyjából ki is merítette az irányzat képviselőit. A Bloco de Esquerda (Baloldali Blokk) már a kockás inges politizálással is jó ideje megismertette a szavazókat, igaz, ahogy korábban, úgy most sem jutott el az irányzat odáig, hogy veszélyt jelentsen a PS–PSD-vetésforgó számára.

Az igazi gondot így az apátia jelenti: a felmérések szerint a mostani választás rendkívül alacsony részvétellel zajlik majd. A távolmaradók aránya még a 2011-es rekordot, a 41,9 százalékot is meghaladhatja majd, ami szintén azt jelzi, most sem tudott kiemelkedni olyan politikai erő, amelyik voksolásra bírná a válság miatt az egész politikai rendszerből kiábrándult portugálokat.