Két Európa egyben

Már folynak az Egyesült Királyságnak az EU-val való kapcsolatrendszeréről szóló informális egyeztetések. Az ország uniós tagságáról még 2017 vége előtt népszavazást tartanak, a konzultációk így olyan változtatások irányába mutatnak, amelyek – az EU vezetőinek reményei szerint – meggyőzik majd a brit választókat arról, hogy Európa mellett döntsenek. Változtatásokra biztosan szükség lesz, ugyanis – ahogy azt David Cameron kormányfő is jól tudja – az Egyesült Királyság EU-val való kapcsolatának jelenlegi dinamikája alapján a brit választók kétségkívül a kilépésre szavaznának.

Cameron azonban azt is tudja, hogy a tárgyalásokat óvatosan kell folytatnia. Ha többet kér annál, mint amit az EU nyújtani tud, akkor az olyannak tűnhet, mintha alulmaradt volna. Ha pedig túl keveset kér, akkor a brit euroszkeptikusok még nagyobb erővel folytathatják az EU-tagság elleni kampányukat. Hasonlóképpen, ha az EU-vezetők túl sok engedményt adnak Cameronnak – amelynek révén az Egyesült Királyság úgy élvezhetné az EU-tagság előnyeit, hogy közben nem kell ugyanolyan kötelezettségeket vállalnia, mint a többi tagállamnak –, akkor az ellen a saját közvéleményük lázadhat fel. Ha viszont túl keveset adnak, akkor elveszíthetik az Egyesült Királyságot.

Ezeken a taktikai megfontolásokon túl az Egyesült Királyságnak és európai partnereinek kezelniük kell azokat a hosszú távú kérdéseket is, amelyek az eurózóna változó keretrendszerével kapcsolatosak. Az euróválság egy olyan konszenzus kialakulását segítette elő, amely szerint a hatékony működés érdekében az eurózóna további integrációjára van szükség. A különböző javaslatok között találni olyat, amely saját költségvetést irányozna elő az eurózóna számára, vagy növelné a költségvetési politikának a tagországok közötti koordinációját, illetve egy külön pénzügyminiszteri posztot hozna létre a valutaunión belül.

Az eurózónán kívüli Egyesült Királyságnak ez gondot jelenthet, mivel így az ország kívül maradna a jelentős döntéshozatali folyamatokból, különösen ha a minősített többségi szavazás felé való elmozdulás keretében több területen sem lesz már szükség egyhangúlagosságra. Cameron már egy „vészfékezési” mechanizmust sürget annak érdekében, hogy lassítsák a döntéshozatalt azokban az ügyekben, amelyek fontosak az eurózónán kívüli tagállamoknak. Egyértelmű, hogy a kiterjedtebb eurózóna-integrációra vonatkozó elképzeléseket összhangba kell hozni néhány ország azon erős szándékával, amely a nemzeti szuverenitás nagyobb szintű érvényesülését szeretné, mint amennyi a monetáris unióban megvalósítható. Ennek legjobb módja az lenne, ha Európát két csoportra osztanák. Az egyik vagy másik csoportba való kerülés nem az integráció potenciális „sebességén” alapulna, hanem az adott országnak az euró elfogadásával kapcsolatos végeleges vagy legalábbis hosszú távú döntésén.

Természetesen bizonyos tekintetben már most is alapvetően így működik az EU. Ezen kategorikus felosztás létrehozása – kezdve azon brit kéréssel, miszerint az EU-t egy többvalutájú uniónak ismerjék el – azonban lehetővé tenné egy olyan döntéshozatali keretrendszer kialakítását, amely jobban szolgálná mindkét csoport érdekeit.

Az eurózónán kívüli csoport – Nagy-Britannia, Dánia, Svédország, Lengyelország és még néhány kelet-európai tagállam – továbbra is képviselőket választhatna az Európai Parlamentbe, és teljes mértékben részt vehetne az EU intézményeinek működésében. Az eurócsoport tagjai eközben egy szélesebb körű fiskális integrációt valósítanának meg. A demokratikus legitimáció és a tagállamok – nem utolsósorban Németország – alkotmánybíróságának megnyerésére érdekében egy második Európai Parlamentet is létre kellene hozni, amely az eurózóna törvényhozói ága lenne.

Ez az új eurózóna-parlament vagy az Európai Parlament részeként jönne létre, vagy az Európai Parlament és a tagállami törvényhozások tagjaiból verbuválódna. A javaslatokban szereplő eurózóna-pénzügyminiszter – aki a monetáris unió költségvetési politikáját irányítaná – pedig felelős lenne az eurózóna-parlament felé. Ezeknek a teljes megvalósítása vagy a jelenlegi európai szerződések megváltozatását követelné meg, vagy – ami még inkább megvalósítható – azt tenné szükségessé, hogy az eurózónatagok egy új szerződésben állapodjanak meg, hasonlóan a fiskális paktumhoz, amely 2013-ban lépett hatályba.

A „két Európa egyben”-megoldás a „kétsebességes Európával” szemben lehetővé tenné, hogy Európa tartósan meg tudja szervezni önmagát. A föderálisabb eurózóna a nagyobb unióba ágyazódna bele, amely együttműködne a védelmi és kül-, valamint a bevándorláspolitika, illetve a klímaváltozási intézkedések terén. Az uniós polgárok EU-n belüli szabad mozgása továbbra is megmaradna.

Ez a rendszer lehetővé tenné azon országoknak, amelyek nem akarják megosztani monetáris szuverenitásukat, vagy nem akarnak elköteleződni egy szorosabb fiskális együttműködés irányába, hogy ezt a megoldást válasszák. Ugyanakkor egyben elkerülhetővé válna az is, hogy többféle Európa jöjjön létre, az ezzel járó komplikációkkal.

Természetesen ez a folyamat hosszú ideig fog tartani, és sok részletkérdést kell még kidolgozni. Lényeges előrelépést lehet azonban elérni a brit népszavazásig, ha az EU vezetői érdemben megkezdik a célok megvalósításához szükséges lépések megtételét. Erre a most zajló megbeszélések lehetőséget adnak, és egyik fél sem teheti meg, hogy ezt elmulasztja.