Csúcstámadásra készülve

A migrációs válság kezelése, uniós határőrizet felállítása. A közös joganyag gazdasági fejezetének megnyitása a Törökországgal holtponton ragadt csatlakozási tárgyalásokon. Az európai gazdasági és monetáris unió jövője, a közös betétbiztosítási rendszer kiépítése. Az Oroszországgal szemben fennálló szankciók meghosszabbítása.

Külön-külön mindegyik téma elég volna egy uniós csúcsra, ezzel szemben a tervek szerint mindegyik szóba kerül majd az EU-országok állam- és kormányfőinek ma kezdődő évzáróján. Még az is lehet, hogy lesz, amiben egyezségre jutnak, ezzel együtt nagy az egyetértés a szakértők között abban, hogy ez a csúcstalálkozó elsősorban az unió megosztottságát tükrözi majd.

Az alaphangot is ez adja meg, hiszen az egyik legfontosabb, az unió jövőjét is meghatározó téma már ma, az informális vacsorán terítékre kerül, ez pedig a britek esetleges kilépése. David Cameron kormányfő bő hónapja sorolta fel, milyen reformokat vár az Európai Uniótól ahhoz, hogy ki tudjon állni a benn maradás mellett – az Egyesült Királyságban, Cameron régi kampányígéretének megfelelően, 2017 végéig népszavazáson döntenek erről. A kormányfői listán ott volt az unió versenyképességének erősítése – ki ne értene egyet ezzel? Lelke mélyén valószínűleg azt is elfogadta már mindenki, hogy az Egyesült Királyság – amint Cameron újfent értésre adta – sosem fogja bevezetni az eurót, ám nem akar emiatt rosszul járni. Alapesetben erős morgás fogadná azt az igényt, hogy a szigetország kivonhassa magát a „mindig egyre szorosabb unió” elvárása alól, de most volt, ami ennél nagyobb vihart kavart.

Ez pedig az az óhaj volt, hogy az uniós országokból érkező munkavállalók négy évig ne vehessék igénybe a brit jóléti rendszer áldásait, amivel London felrúgná a közösség egyik alapszabályát, vagyis azt, hogy az uniós polgárok szabadon és egyenlő feltételek mellett vállalhatnak munkát egymás országában.

Mint minden valamirevaló kormányfői üzenet, ez is elsősorban befelé szólt, bár nem világos, milyen közönségnek. A munkahelyeket aligha kell megvédeni az 5 százalék körüli munkanélküliségi rátát felmutató országban, és különben is: a máshonnan érkezők jellemzően hiányszakmákban helyezkednek el, vagy olyan munkákat végeznek el, amelyeket más nem vállal. Szólhatott az üzenet azoknak is, akik a büdzsé miatt aggódnak, de nem nehéz belátni, hogy a bevándorlók nemcsak kivesznek pénzt a kasszából, hanem be is fizetnek oda. Azokat is megszólíthatta a miniszterelnök, akik a sajátos brit életformát féltik – az viszont ma már inkább csak a Downton Abbey-ben látható.

Mára valószínűleg Cameron is rájött, hogy túllőtt a célon, ha másból nem, hát abból, hogy e kérdésben egyetlenegy támogatót se szerzett a többi 27 uniós ország közül. A konfrontáció elől mindenesetre nem bújik el se ő, se az EU vezetése. Az Európai Tanács elnöke, a lengyel Donald Tusk a csúcstalálkozó meghívójában „komoly, tabuk nélküli vitát” ígért a reformjavaslatokról, figyelmeztetve, hogy messze vannak a megállapodástól. A mostani csúcstól azt várják, hogy „kikövezze az utat” egy februárban elérhető megegyezés felé – fogalmazott Tusk. A taktika ismerős a görög válság idejéből: egyik csúcs követi a másikat, végső, még végsőbb és legvégső határidőkkel, de most az a csavar is benne van, hogy Cameron maga szűkítette be mozgásterét, amikor legkésőbb 2017 végére ígérte meg a referendumot. Addigra ugyanis még akkor is csak nehezen vehetné sikerrel az uniós jogalkotás összes kanyarját a reformcsomag, ha valami csoda folytán az állam- és kormányfők már most megállapodnának róla.

A brit kormányfő persze mondhatja azt is, hogy neki elég egy elvi állásfoglalás, a részleteket ráérnek kidolgozni, a lényeg az, hogy be tudja tartani népszavazási ígéretét, lehetőleg határidő előtt. Utóbbi egyébként az uniónak is az érdeke: legkésőbb 2017 második fél évére jó lenne tudni, benn vannak-e a britek, vagy kinn. Az ugyanis mégiscsak furcsa lenne, ha azt az időszakot a saját kilépésének levezénylésével töltené el az EU soros elnöke – márpedig a menetrend szerint ez akkor az Egyesült Királyság lesz majd.