Szegényes küszöbértékek világszerte

„A gazdasági és társadalmi kirekesztés az emberi testvériség teljes tagadása, és súlyos merénylet az emberi jogok és a környezet ellen” – mondta Ferenc pápa az ENSZ hetvenedik közgyűlésén ősszel. A világszervezet ugyanekkor fogadta el az Agenda 2030: Fenntartható fejlődési célok elnevezésű globális programját, amelynek élén a szegénység és az éhezés felszámolása áll.

A törekvés folytonosságot tükröz: a tervezet elődje, a 2000-ben elfogadott Millenniumi fejlesztési célok első pontja hasonló szándékot tartalmazott. A cselekvés érdekében és az eredmények értékeléséhez persze hasznos lenne sziklaszilárd mutatókkal rendelkezni, pontosan tudni, kiket kell szegények alatt érteni. A meghatározáshoz a statisztikát hívják segítségül, annak is a háztartásokkal foglalkozó ágát. Az összes háztartás áttekintése alapján meghúzható a határvonal a tehetősebbek és az egyik napról a másikra tengődők között. Meg is született az elnevezés, amelyet számos ország hivatalos mutatóként használ: a szegénységi küszöb. Amelyik háztartás jövedelme nem éri el egy adott társadalomban a tisztességesnek tartott megélhetéshez szükséges értéket, az hivatalosan szegény lesz.

Európa második világháború utáni újjáépítését követően a Világbank legfőbb célkitűzése a szegénység felszámolása lett. Az ENSZ döntése alapján a statisztikusok erőfeszítéseit a nemzetközi összehasonlításokra 2002-től ez a szervezet fogja össze, végeredményként létrehozva csaknem százötven ország vásárlóerő-paritásra vonatkozó adatait. Részben ezek segítségével, részben az érintett államok fogyasztásra vonatkozó adatai alapján a Világbank megállapítja a világ egészére érvényes szegénységi küszöböt, amely a tizenöt legszegényebb ország átlaga, a vásárlóerő-paritások egységében, azaz nemzetközi dollárban kifejezve. Ez a küszöb nincs tartósan rögzítve, a számítások nyomán hajlamos enyhe emelkedésre: 1990-ben még napi egy, másfél évtizeddel később napi 1,25 nemzetközi dollár lett – majd idén októberben napi 1,90 dollárra módosították. A dolog természetéből fakad, hogy a „gazdagabb” országok magasabb küszöbökkel rendelkeznek. Miként az is, hogy ezzel az abszolút számmal lehetetlen precíziós méréseket végezni. Mellette létezik úgynevezett relatív lépték is, ez a háztartások jövedelmét viszonyítja egy értékhez (az EU országaiban a mediánjövedelem 60 százaléka), ami inkább a jövedelmi egyenlőtlenséget fedi fel.

A világméretű szegénység megítélésének sajátossága, hogy az abszolút mérce az egyes országok egybevetésekor relatívvá alakul. Ráadásul a globális átlagok elfedik az árnyalatokat. „Az 1990-es években a globális szegénység szerényebb mértékben enyhült, mint az a gazdasági növekedésből következett volna” – fejtegette Angus Deaton, a princetoni egyetem professzora még 2003-ban. Szerinte Indiában és Kínában a jövedelemeloszlás alsó részein a gyarapodás mérsékeltnek bizonyult, nőttek az egyenlőtlenségek. Következésképpen az átlagokból történő következtetések helyett tanácsosabb lenne közvetlenül mérni a szegények életszínvonalára vonatkozó adatokat. „A jövedelemben és a fogyasztásban mutatkozó hiányosságok a szegénységnek csupán egyik vonatkozását képviselik” – vélekedett Deaton, és leszögezte: a cél nem lehet az, hogy a szegénység mérését egyetlen mutató tükrözze, tudatában kell lenni a jelenség szerteágazó voltának. Az egyes országok összehasonlításában használatos vásárlóerő-paritásnak a szegénységi szintek egybevetésében azért korlátozott a felhasználhatósága, mert a számítást nem erre dolgozták ki, így nincs rá biztosíték, hogy megbízhatóan tükrözik a különböző államokban meglévő különbségeket.

Az AIDS néven ismert becslési mód – amelyet Deaton dolgozott ki másodmagával 1980-ban – nem a kórságot, hanem a „csaknem eszményi keresleti rendszer”-t fedi. A professzor a fogyasztás, a szegénység és a jólét elemzésében elért eredményeiért megkapta a közgazdasági Nobel-emlékdíjat.

Munkássága kétségkívül hozzájárult, hogy a Világbank új bizottsága, amelynek a vezetésére őt kérték fel, olyan kérdések megválaszolásával foglalkozik, mint hogy érdemes-e a vásárlóerő-paritással kiigazított globális szegénységi küszöbértéket reálértékben „konstansként megtartani”, miközben mind az árak, mind a valutaárfolyamok változnak. Továbbá elegendő-e a vásárlóerő-paritáshoz igazodni, vagy pedig tekintetbe kell venni, hogy a szegények fogyasztói kosara nem ugyanolyan, mint a társadalom többi tagjáé? A második kérés a szegénység rögzített küszöbön túli tartományainak feltárására irányul: érdemes-e nyomon követni a nemzetközi dollár 4, 10 és további értékei szerint mért küszöböket? Tanácsos-e foglalkozni a szegénység küszöbérték alatti mélységeivel? Szükséges-e a szegénység pénzösszegben kifejezett értékeken túli, más dimenziókba tartozó számos vetületéről adatokat gyűjteni? És ha igen, vajon célszerű ezeket aggregálni?

A válaszok irányt szabhatnak a Világbank jövőbeli adatgyűjtési gyakorlatának. Mert egy mutató nem mutató: kiegészítésre szorul. Nehezíti a felhasználók dolgát, teret nyitva az „egyrészt-másrészt” jellegű értékelések előtt. Közben a statisztikának napjainkban az a feladata, hogy egy-egy nagy összevont mutató, egyetlen aggregált index helyett alternatív, részletesebb elemzést megengedő jelzőszámokat állítson elő. Deaton szerint pokoli statisztikai probléma, hogy van egy küszöb, amelyről senki sem tudja, hova is tegye, az alapját pedig használhatatlan adatok adják.