Közérdektelenség

Ha a független magyar bíróság egy hatályos törvény alapján jogerős döntést hoz arról, hogy a Magyar Nemzeti Bank (MNB) által az alapítványoknak juttatott vagyon közpénz, ezért annak elköltéséről tájékoztatni kell a nyilvánosságot, akkor a jegybank meglévő befolyásával – no meg a parlamenti többséggel élve – módosíttatja a szóban forgó törvényt, úgy, hogy ez a jelentős összeg, több mint 260 milliárd forint mégsem közpénz. Ez a demokráciára nézve fenyegető következménye a Bánki Erik által tegnap rapid módon benyújtott jegybanktörvény-módosító javaslatnak. Indoklásában a fideszes képviselő üzleti érdekekre hivatkozik, ami egy jegybank esetében meglehetősen furcsa, hiszen piaci versenytársai nincsenek. Erős kétségeim vannak, hogy mindez nem ütközik-e az alaptörvénybe. Arra gondolni sem merek, hogy ha igen, majd a parlamenti többség azt is módosítja.

Ebből az eljárásból önkéntelenül is arra következtethet a kívülálló, hogy az MNB-nek van titkolnivalója, attól tart, hogy botrány kerekedik abból, ha a közvélemény megtudja, kiket, mennyivel és milyen célokra támogat alapítványain keresztül. Noha Matolcsy György jegybankelnök többször is kijelentette: „Pallas Athénéék” átláthatóan működnek. Ha így van, akkor miért küzdenek a végsőkig az ellen, hogy kiadják a bíróság által közérdekűnek nyilvánított adatokat?

Meglehet, puszta ellenkezés az ok – mondván, nehogy már a sajtó vagy az ellenzéki politikusok tematizálják, mikor mit közlünk. Legalábbis erre lehet következtetni abból, hogy az alapítványok még a 2014. szeptember végéig elköltött forintjaikról sem akartak számot adni, noha azok lajstroma eleve nem lehetett hosszú. Hiszen az első ilyen alapítványt 2014 januárjában indította útnak az MNB, további kettőt áprilisban, a többiek pedig még fel sem álltak, illetve meg sem alakultak a közérdekű adatigénylésben megjelölt határidőig.

A jogerős bírósági ítéletre nem, csak utána, a végrehajtás kilátásba helyezésére kiadott információk bizonyítják is, mennyire felesleges volt a para, az odaítélt összegek nem égbekiáltóak. Így valószínűleg még akkor sem lehetett volna skandalum, hogyha a bíróság a támogatott magánszemélyek nevesítésére kötelezte volna az alapítványokat, nemcsak a szervezetek beazonosítására. Hiszen annak sem lett visszhangja, hogy kiderült: az egyik alapítvány adott több tízmilliót a másik kuratóriumi tagja által szerkesztett könyvek kiadására.

Így arra kell gondolnom, hogy 2014 szeptemberét követően nyújtott olyan támogatásokat az MNB, amelyeknek a nyilvánosságra kerülése több mint kellemetlen lenne számára. Anélkül ugyanis, hogy újságírói mivoltomat túlértékelném, nem tartom kizártnak, hogy az vágta ki a biztosítékot, hogy a jogerős bírósági ítéletre alapozva, alig két hete kértem immár fél tucat MNB-alapítványt, számoljanak be a 2016. január 31-ig elköltött pénzeikről. Ezt valamennyi alapítvány visszautasította, a korántsem egységes ítélkezési gyakorlatra hivatkoztak, és kijelentették, hogy az alapítványok gazdálkodására vonatkozó adatok nem közérdekűek, mert közfeladatot vagy átruházott állami, önkormányzati feladatot nem látnak el, az államháztartási alrendszerrel nincsenek kapcsolatban. Azt is hozzátették: az alapítványok olyan önálló vagyonelemekkel gazdálkodnak, melyek közpénzjellegüket elvesztették.

Csak hogy jól értsük: ezzel a gondolatmenettel a jegybanki vezetőkkel teletűzdelt kuratóriumú alapítványok megkérdőjelezik a független magyar bíróság döntését. Mindezek fényében arcátlannak tekinthető az alapítványok azon kiegészítése, amely szerint „átláthatóan, a törvények betartása mellett működik, a gazdálkodásáról szóló éves beszámoló nyilvános, honlapján elérhető”.

Attól tartok, ha a parlament ma áldását adja Bánki módosító javaslatára, akkor búcsút inthetünk a közérdekű adatigénylés intézményének. Bármelyik állami szervezet hivatkozhatna arra – ahogy már most is van, amelyik megteszi –, hogy még a köznél is magasabb, nemzetgazdasági vagy tudom is én, milyen érdekből nem köti az orrunkra, hogy mire is költi az adófizetők pénzét.