Az igazság pillanata Anglia számára

A legtöbb brit politikus elfogadta a Brexit-népszavazás eredményét, és azt, hogy a szavazók akaratát úgy kell végrehajtani, hogy az a lehető legnagyobb mértékben megfeleljen a brit nemzeti érdekeknek. Miután az EU belső piaca mindig is kulcsfontosságú volt az Egyesült Királyság számára, így az egyik szóba jöhető opció, amely pártokon átívelő támogatottságot élvez, az úgynevezett norvég modell, vagyis tagság az Európai Gazdasági Térségben (EGT).

Az EGT keretében Norvégiának Izlanddal együtt teljes és szabad hozzáférése van az EU egységes piacához, beleértve a pénzügyi szolgáltatásokat is. A belső piachoz való hozzáférés azonban azt is megköveteli az EGT-tagállamoktól, hogy ne csak a termékek, szolgáltatások és a tőke szabad mozgását fogadják el, hanem a munkavállalókét is.

A norvég opció jobb lenne az Egyesült Királyság számára, mint a teljes EU-tagság? Menjünk vissza négy évtizeddel az időben, és tegyük fel, hogy Franciaország megvétózta a britek EU-tagságát, és így az Egyesült Királyság végül az EGT-hez csatlakozott. Ebben a szcenárióban a Brexit-szavazás arról szólt volna, hogy az Egyesült Királyság maradjon-e az EGT tagja. Ekkor a kilépéspártiak érvei bármiben is mások lettek volna?

Az EU-ból való kilépést szorgalmazó tábor három kérdésre fókuszált: az unió költségvetésébe való brit befizetésekre, a munkavállalók szabad mozgására és a nemzeti szuverenitásra. Vegyük sorba ezeket.

A kilépéspártiak szerint az EU-költségvetésbe befizetett összegeket egy tagállam ésszerűbben tudja elkölteni otthon. Ugyanezen érvelést az EGT-tagsággal szemben is alkalmaznák. Valójában az EU-büdzsébe történő brit befizetések mértéke a nemzeti jövedelemhez képest kisebb, mint amit Norvégia fizet be a közös kasszába az EGT-tagsága miatt.

A kilépéspárti tábor azt is hangoztatta, hogy a munkaerő szabad mozgása állítólag fokozza a terrorizmus veszélyét, illetve a britek körében növeli a munkanélküliség mértékét. A munkaerő szabad mozgását szabályozó előírások azonban Norvégiára, illetve az összes EGT-tagállamra is vonatkoznak. Miután épp a munkaerő szabad mozgása volt az egyik fő oka az EU-kilépés megszavazásának, így a norvég modell ugyanúgy elfogadhatatlan lenne.

A kilépéspárti tábor harmadik érve és központi témája, a brit gazdaságot szabályozó előírások feletti „ellenőrzés visszaszerzése” pedig még erősebb érv lenne az EGT-tagsággal szemben, mint volt az EU-tagsággal szemben. Az EGT-ben az Egyesült Királyságnak továbbra is a Brüsszelben meghozott döntéseknek, szabályozásoknak kellene megfelelnie, azonban jóval kevesebb szava lenne azok megalkotásában az EU-tagsághoz képest. Valójában az EU-n belül az Egyesült Királyságnak jelentős befolyása volt a pénzügyi szolgáltatások felett, amely gazdaságának legfontosabb szektora. Az „ellenőrzés visszaszerzése” szólam a luxemburgi Európai Bíróság ellen is irányult, amelynek ítéletei elsőbbséget élveznek a nemzeti bíróságok ítéletei felett. Az EGT-nek is van azonban bírósága, amelynek ítéletei kötelező érvényűek a tagállamokban.

Egyszóval, az EU-tagsággal szembeni összes érv alkalmazható – gyakran még jobban – az EGT-tagsággal szemben is. Mégis, néhány ország ezt az opciót választja. A norvégok konzekvensen az EGT-ben való tagságot preferálják, és már kétszer nagy többséggel szavaztak az EU-csatlakozás ellen.

Dánia hasonló helyzetben van 1992 óta, amikor a dán választópolgárok az eurózóna-tagság ellen szavaztak. A dán korona azonban olyan erősen kötődik az euróhoz, hogy a dán központi bank lényegében elveszítette függetlenségét. Az eurózónához való csatlakozással Dánia legalább helyet kapna annál az asztalnál, ahol a döntéseket hozzák.

A svájciak még az EGT-tagságot is elvetették az erről rendezett népszavazáson, bár ahhoz, hogy olyan mértékű legyen az EU-val való kapcsolata az országnak, mint amilyent az szeretne, a svájci kormányzatnak később el kellett fogadnia a legtöbb EGT-szabályozást, beleértve az emberek szabad mozgását és az EU költségvetésébe való befizetést is.

Ahogy ezek a példák mutatják, az európai projektből hasznot húzni kívánó egyik ország sem volt képes arra, hogy ne kelljen egyben a különböző közösségi szabályoknak is megfelelnie. A nyitott határok és a gazdasági integráció megköveteli a közös szabályokat. A különböző a la carte megállapodások összesített rendszere nem működik egy több mint 30 kis és közepes országból álló és több mint 500 millió fős kontinensen. Az EU a közös szabályok rendszerét adja közös intézményekkel megtámogatva, amelyek minden egyes országnak, még a legkisebbnek is beleszólást nyújtanak a közös szabályok kialakításába.

A szuverenitás kérdésével kapcsolatos egyensúlyozás úgy történik Európában, hogy minden állam formálisan szuverén marad, azonban ha azt akarja, hogy gazdasága prosperáljon, el kell fogadnia a közös normákat és szabályokat, amelyek lehetővé teszik a munkaerő intenzív, határokon átnyúló európai megosztását. Természetesen Európa több annál, mint hogy csak egy szabadkereskedelmi térség lenne, a közös társadalmi és kulturális élet csomópontja is. Emiatt is – nem csak gazdasági szempontból – olyan előnyös a mozgás szabadsága.

Néhány kisebb ország lemondott arról a szerepről, hogy befolyásolhassa Európa jövőjét. Érdekes azonban azt látni, hogy egy olyan, hosszú időn át globális vezető szerepet betöltő ország, mint az Egyesült Királyság, hirtelen a háttérbe vonul. Európa jövőjének formálásában betöltött történelmi szerepének feladása után valóban elégedett lesz az Egyesült Királyság azzal, hogy a partvonalon kívül marad?