Adóemelés szépséghibákkal

Az üzemanyagok jövedéki adójának emelése október 1-jével valósággá válik. Az érintettek keserű szájízzel veszik tudomásul, hogy az alacsonyra esett üzemanyagárak az intézkedések hatására literenként 5, illetve 12 forinttal emelkednek. A jövedéki adó emelése különösebb figyelmet aligha váltana ki, ha egy normális piacgazdaságról lenne szó, és nem Magyarországról. Sőt, elméleti megközelítésből az üzemanyagárak jövedéki adójának emelése nem ördögtől való. Számos racionális megfontolás alapján EU-szerte az üzemanyagok fogyasztói árának 50-65 százalékát a különféle terhek és adók teszik ki. Az üzemanyagokra terhelt hazai befizetések átlag körülinek mondhatók.

A magas adóterhek mögött az EU-ban az egyre fenyegetőbb környezeti veszélyek mérséklése, az egyes szállítási módozatok közötti versenyviszonyok módosítása, a közösségi és az egyéni közlekedésnek az előbbiek javára történő preferálása, továbbá szociális megfontolások húzódnak meg. A motorizációval kapcsolatos fogyasztói magatartások és értékítéletek rendre felülírják a globális és a társadalmi szinten jelentkező valós előnyöket. Az üzemanyagárban az utóbbi években tapasztalt szélsőséges ingadozás minden érintett számára súlyos bizonytalanságot hordozott. A kiszámíthatóság feltételeinek javítása a gazdaságpolitika és az adópolitika oldaláról is kívánatos célkitűzés. Az adóterhek változtatása tehát kézenfekvő eszköze lehet a nagy ingadozásokat mutató üzemanyagárak kiegyenlítettebbé válásának. Ilyen szempontból a mostani emelés a tartósan alacsonyan alakuló kőolajárak esetében nemigazán elítélendő, de jobb társadalmi fogadtatásra számíthatott volna, ha az elgondolást az 500 forint/liter üzemanyagárak időszakában alkalmazzák elsőként. Ha a korábbi időszak magas árai esetén a kormány – akárcsak presztízsértékű – csökkentést tesz, a mostani emelés egészen más társadalmi megítélést kapna.

Az adóemeléssel kapcsolatos legfőbb gond nem a tervezett lépés célszerűségével vetődik fel, hanem inkább azzal, hogy a gazdaság szereplőit átható kölcsönös bizalmatlanság állapotában nincs senki, aki fogadni merne arra, hogy az esetleges jövőbeni drasztikusabb áremelkedés esetén a kormány majd érdemi adócsökkentésre szánja el magát. A mostani emelés azt sugallja, hogy a kormány minden alkalmat megragad az adóterhek növelésére, sőt a kedvezőbb nemzetközi feltételek, alacsonyabb olajárak hatásait sem engedi a vállalkozások és a lakosság számára érvényesülni.

Az ellenérzések másik vonulata, hogy miközben a hivatalosság a szélesebben értelmezett állami elvonások csökkentéséről papol, a fű alatt újabb sarcokat érvényesít. Ráadásul a hazai adóterhek a vállalkozási szféra és a lakosság tekintetében az EU-s összehasonlításban is a magasabbak közé tartoznak. A sokat hangoztatott adócsökkentés az elmúlt időszakban a valóságban nem következett be, ami nemzetközi versenyképességünk romlásának egyik meghatározó eleme. A globális lakossági és üzleti adóterhek magasabb voltánál is súlyosabb gazdaságpolitikai gond, hogy az elfogulatlan elemzések és a mindennapi vélekedések szerint is az adóforintokkal való gazdálkodás „Csáki szalmája” alatti szintre süllyedt.

Miközben az egyetlen lehetséges növekedési erőforrásunk, a humántőke – oktatás és egészségügy – leépülése figyelhető meg, más költségvetési területeken a túlszámlázás, a minőségi munka hiánya és az „új burzsoázia” elvtelen kiépülése folyik. Igazából tehát nem önmagában a jövedéki adó emelése kárhoztatható – az talán még racionálisnak is mondható –, hanem sokkal inkább az a társadalmi-gazdasági közeg, amelyben az emelésre sor kerül.