Andor László: Magyarország hétről hétre egyre több autokratikus vonást produkál

A versenyképesség a gazdaságpolitika kulcsfogalma, bár a szó szoros értelmében nem tudományos fogalomról van szó. A nemzetközi szakirodalomban a Nobel-díjas Paul Krugman a legvehemensebb bírálója annak a gondolatnak, hogy egy-egy nemzetgazdaság versenyképességét ugyanúgy meg lehessen ítélni, mint ahogy vállalatok esetében beszélünk erről.

Sokan rámutatnak arra is, hogy a Világgazdasági Fórum (WEF) versenyképességi rangsorában elfoglalt hely csak lazán kapcsolódik az aktuális gazdasági mutatókhoz. Lehet egy ország sokkal magasabban a versenyképességi ranglétrán, attól még a növekedési rátája nem feltétlenül magasabb. A versenyképesség ugyanis nem az aktuális növekedéssel, hanem inkább a növekedési potenciállal van összefüggésben.

Mégis, van okunk az aggodalomra, amikor azt látjuk, hogy a WEF által összeállított nemzetközi versenyképességi tabellán Magyarország egyre lejjebb csúszik. Bár ezek a listák elsősorban véleményfelmérésre támaszkodva készülnek, a szóban forgó rangsorokból kiolvasható, hogy egy-egy országban romlanak vagy javulnak-e a hosszú távú növekedés kilátásai.

Az innováció a kulcs

A WEF versenyképességi elemzései és rangsorai ugyanakkor sokat segítenek abban, hogy a fenntartható növekedés forrásait ne egyszerűen a pénzügyi egyensúly fenntartásában és a (bér)költségek visszafogásában keressük, hanem felismerjük a beruházások, az intézmények, a humán erőforrások szerepét. A 12 versenyképességi szempontból 4-5-ről mondhatjuk, hogy szorosan összefügg a humán tőkével.

Külön ki kell emelni az innováció kérdését. E tekintetben az elmúlt évtizedben lényeges szemléletváltás történt, köszönhetően olyan szerzőknek, mint Marianna Mazzucato (Sussexi Egyetem). Az olasz származású professzor főleg amerikai példákon keresztül magyarázza el, mennyire fontos a növekedés szempontjából, hogy az állam az innováció számára kedvező környezetet teremtsen, és a közpénzből áldozzon is arra. Sajnos a kis hazai etatizmus nem abban az értelemben hozta létre a „vállalkozó államot”, ahogy azt Mazzucato – vagy bármely más komoly közgazdász – pozitívan értékelné, így sem a WEF-listán, sem attól függetlenül nem látszanak pozitív hatásai.

A gazdaságpolitika a jövőbeni nagyobb növekedés érdekében a WEF-index minden komponensére tud hatni, viszont azt is látni kell, hogy egy-egy ország szintetikus versenyképességi rátája időben csak lassan változik, pontosabban mondva: csak lassan javulhat. Fokozottan igaz ez arra a tényezőre, amely miatt Magyarország gazdasági szempontból folyamatosan leértékelődik. Ez pedig az intézményi környezet bizonytalansága, kiszámíthatatlansága, összefüggésben a jogállamiság meggyengülésével. Az intézményekbe vetett bizalmat könnyű elveszteni, de nehéz újjáépíteni (mint ahogy a javuló makrogazdasági mutatók ellenére nagyon nehéz volt kikászálódni a befektetésre nem ajánlott „bóvli” kategóriából is).

Jó hír a tanács alakulása

Talán nem véletlen, hogy a kormány éppen az évi rendes WEF-jelentés szezonjához időzítette azt a bejelentést, miszerint hamarosan versenyképességi tanács alakul. Egy olyan rendszerben, amely hétről hétre egyre több autokratikus vonást produkál, minden működő tanács és érdekegyeztető fórum üdvözlendő. Az új tanács elindulásához két megjegyzés kívánkozik: az egyik, hogy ilyen Magyarországon volt már. Egy korábbi gazdasági miniszter, Csillag István kezdeményezésére létrejött egy versenyképességi tanács, amelyben a munkavállalók képviselői is helyet kaptak. Ahhoz, hogy európai megoldásról beszélhessünk, ennek most is így kellene lennie.

Másrészt tudni kell azt is, hogy ezúttal a versenyképességi tanácsok rendszerét az EU kezdeményezte még tavaly, azt követően, hogy az „öt elnök jelentése” (Jean-Claude Juncker, Donald Tusk, Jeroen Dijsselbloem, Mario és Martin Schulz) összefoglalót adott a valutaunió szerkezeti problémáiról, és felvázolta a koordinált cselekvés irányait. Persze biztosan van, aki inkább koordinált pótcselekvésnek tekinti ezt, hiszen az EU nem általában versenyképességi problémával küzd, hanem belső egyensúlytalanságokkal. Erre jó példa a bérdinamika.

Az EU-nak közvetlenül nincs kompetenciája a bérek alakításának terén, mégis a koordináltabb bérdinamika lenne az egyik kulcs az eurózóna szintjén a fennálló egyensúlytalanságok kiküszöböléséhez. Az eurózónát tekintve elsősorban nem adósságválságról, hanem keresleti válságról kell beszélni, amelynek elhárításához új eszközökkel kell bővíteni a beruházásokat és segíteni az alacsony keresetek emelkedését. Ha ebből indulunk ki, akkor az EU-nak a versenyképességi tanácsok mellett keresleti tanácsok felállításáról is gondolkodnia kellene.

A bérköltséget (vállalati szinten) valóban az egyik fő versenyképességi tényezőnek szoktuk tekinteni, viszont makroszinten a bérek alakulása az összkeresletre gyakorolt hatása miatt fontos. Ha Európában mindenki a bérek visszafogásával akarna versenyképességet fokozni, körülbelül ugyanazt a hatást érné el, mintha mindenki a nemzeti valutáját értékelné le egyidejűleg. Figyelemre méltó, hogy – szemben a korábban megszokott irányokkal – ma már a „bérfelzárkóztatás” jelenik meg mint versenyképességi tényező.

Bevándorlási előny

Érdemes megemlíteni még egy olyan versenyképességi faktort is, amely önálló tényezőként ritkán jelenik meg az eredménytáblákban, mégis – a mai EU-ban és Magyarországon is – nagy jelentőségű. Ez pedig a migráció, illetőleg a bevándorlás képessége. A munkaerőpiac nemcsak egyes nemzetgazdaságokon belül dinamikus rendszer, hanem országok között is. A kellően szabályozott bevándorlás komoly versenyelőnyt (növekedési potenciált) jelenthet a fogadó országok számára.

Megfordítva: azok az országok, amelyek nem építették ki a munkaerőimport infrastruktúráját (beleértve a munkaerőpiaci és iskolai integrációt támogató eszközöket), jelentős versenyhátrányba kerülhetnek másokkal szemben. A migráció megállításáról szóló, babonás retorika sem a társadalmat, sem a gazdasági szereplőket nem segíti abban, hogy eligazodjanak a gazdasági verseny komplex összefüggéseiben, és sikeresek legyenek. A magyar gazdaságpolitikának ezen – demográfiai és humánpolitikai okok miatt – mihamarabb el kellene gondolkodnia.

(Vakhal Péter, a Kopint-Tárki kutatója ismertette először a WEF jelentésének tanulságait [szept. 28.] lapunk véleményrovatában, majd vitasorozatunkban Török Zoltán, Raiffeisen [okt. 5.], Mellár Tamás, PTE [okt. 6.], Szepesi Balázs, Hétfa [okt. 10.] és Chikán Attila, Corvinus [okt. 12.] írták meg gondolataikat annak kapcsán, hogy a tavalyi 63. helyről idén a 69.-re esett Magyarország a versenyképességi listán. Erre a Miniszterelnökség tisztviselői reagáltak [okt. 17.], bürokráciacsökkentési javaslatuk pedig nagy port kavart.)