késleltetett adatok
Árfolyamok: 15 perccel késleltetett adatok
A magyar gazdaság növekedése elérte potenciális szintjét, vagyis azt, amire hosszú távon képes lehet. A kibocsátási rés bezáródása nem túl jó hír akkor, amikor a régiós országok előttünk járnak, és a miénknél rendre jobb GDP-növekedést produkálnak.
Ez alapján egyre inkább úgy tűnik, nem az a kérdés, hogy utolérhetjük-e Csehországot, Szlovákiát, vagy tudunk-e együtt növekedni Lengyelországgal – az utóbbi években a lengyelek beértek bennünket az egy főre jutó GDP-ben –, hanem az, hogy meddig tarthatjuk magunk mögött Romániát, amely idén és jövőre is a régió sztárja lehet, miután ott a világgazdasági válságot követően végrehajtották a szükséges strukturális reformokat. A kibocsátási rés bezáródásával a magyarországi döntéshozóknak alapvetően az volna a feladatuk – szól az anticiklikus gazdaságpolitikai érvrendszer –, hogy lassan a fékre lépjenek, és elkezdjenek spórolni a nehezebb időkre.
Arra, amikor beüt a következő válság, és a felhalmozott tartalékokból élénkíteni kell a gazdaságot, hogy simítsák a ciklikus ingadozás negatív hatásait. Persze csak akkor, ha rendben volna a növekedési potenciál. A gazdaságpolitika irányítói viszont most lépnek csak igazán a gázra, és a nullás költségvetés felé vezető út helyett inkább az EU-ban megengedett maximum 3 százalékhoz lökik közelebb a hiányt a következő években. A gazdaságpolitika – mint oly sokszor az elmúlt évtizedekben – prociklikussá válhat, ami hazánkban jelenleg talán elsősorban nem is a gazdaság túlfűtöttségével járna együtt, hanem azzal, hogy nem lesz tér élénkítésre akkor, amikor szükségessé válhat.
Aligha hívhatjuk segítségül a monetáris politikát, hiszen az az elmúlt években megtette, amit csak tud: mélybe szállította a kamatokat, hitelezési programot indított, és olyan erővel irányította az egyes piacokat, amilyent évtizedek óta nem láthattunk. Nem hiába gondolják a jegybank vezetői, hogy az elmúlt évek 3-4 százalék közötti GDP-növekedésének felét a monetáris élénkítés adta. Most azonban nincs tovább, innentől fogva a költségvetési politika formálói kezében van az élénkítés lehetősége – és a felelősség is, ami ezzel jár.
A döntéshozók nincsenek könnyű helyzetben, és nemcsak a közelgő választások miatt – amikor minden kormány a lehető legjobb teljesítményt szereti felmutatni –, hanem azért sem, mert tartós lemaradás fenyegeti Magyarországot, ha nem tesznek eleget a növekedés felpörgetése érdekében. Egyáltalán nem biztos, hogy a járulékok csökkentése, a minimálbér nagyarányú emelése és az egykulcsos, 9 százalékos társasági adó a legjobb, amit tehettek – utóbbi érdemben a nagyvállalatok nyereségadóját mérsékli –, a növekedési potenciál helyreállítását ugyanis éppen az alacsony termelékenységű kkv-knál és a humántőkébe való befektetésnél kellene kezdeni. A tőkevonzó képességet pedig nem csupán alacsony adókkal, hanem kiszámítható gazdasági környezettel lehet biztosítani.
Egyelőre tehát nem látszik, hogy a magyar gazdaság megtartó erejét (perzisztenciáját) miként sikerülne javítania a kormánynak. Ma ugyanis már nemcsak a mezőgazdaság teljesítménye kiszámíthatatlan, hanem a többi ágazatban is egyre nagyobb ingadozások tapasztalhatók. Az építőipar ma már olyan mértékben függ az EU-források felhasználásától, hogy nem meglepő egyik évről a másikra a két számjegyű visszaesés vagy az ugyanekkora növekedés sem – így pedig a cégeknek nem könnyű belevágni nagyszabású beruházásokba. Az ipar sem kivétel: az autógyártók súlya már akkora, hogy egy-egy gyár átmeneti leállása vagy kiugró termelése az egész szektor teljesítményét befolyásolja. A következő években a gazdasági növekedés fő hajtóerejét azonban elsősorban nem az ipari termelés vagy az export adhatja, hanem a lakossági fogyasztás és az EU-források lehívása. Ha az egyre nagyobb problémává váló munkaerőhiány gyors béremeléshez és a belső kereslet robusztus növekedéséhez vezet, miközben az infláció nem lódul meg, akkor az önmagában is javíthatja a növekedési potenciált.
Azt azonban ne reméljük, hogy a fiskális impulzus és az egyre szűkösebb munkaerő-kínálat bérfelhajtó hatása elég a tartósan magasabb növekedéshez. Bár már kevésbé vagyunk sérülékenyek, mint 2008-ban, de ha elér egy újabb válság, akkor a strukturális reformok elmulasztása, az EU-forrásoktól való túlzott függés, az ipar egyoldalúvá válása és a prociklikus gazdaságpolitika ismét megbosszulja magát.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.