A globalizációs mumus elhagyása

Ahogy közeledtünk 2017-hez, a globalizáció úgy vált csúnya szóvá. Sokan az elitek konspirációját látják benne, amelyet a gazdagodásukra használnak fel mások kárára. E nézet szerint a globalizáció mindenképpen fokozza a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenséget: a gazdagok gazdagabbakká válnak, mindenki más pedig nem jut semmihez. Az egyik mumus szüli a másikat.

Van alapja ennek a nézetnek, de inkább tévesnek, mint helyesnek lehet nevezni. Továbbá káros következményekkel jár: minimum bűnbakképzéshez, még rosszabb esetben olyan kedvezőtlen intézkedésekhez vezet el, amelyek feltehetően még tovább súlyosbítják a valódi problémáinkat.

Csökkent a szegénység

Az első dolog, amit meg kell értenünk a globalizációval kapcsolatban, hogy az nagyon sok olyan embernek kedvez, aki nem tagja a globális elitnek. A folyamatos népességnövekedés ellenére a szegények száma világszerte több mint egymilliárddal csökkent az elmúlt harminc évben. A globalizáció által kedvezően érintett emberek közé tartoznak azok, akik kiemelkedtek a szegénységből többek között olyan országokban, mint India, Kína, Vietnam, Thaiföld, Malajzia, Dél-Korea és Mexikó. A világ gazdagabb felén pedig minden réteg hasznot húzott a globalizációból, mivel az árucikkek – kezdve az okostelefonoktól a ruhákon át a gyerekjátékokig – olcsóbbak lettek. Az olyan politika, amely a globalizáció visszafordítását célozza, csupán a reáljövedelmek csökkenését váltja ki, mivel az árucikkek megdrágulnának.

A globalizáció megfékezésére vonatkozó felhívások azt a nézetet tükrözik, hogy a folyamat megszünteti a munkahelyeket Nyugaton – Keletre és Délre telepíti át őket. A hagyományos munkahelyekkel szembeni legnagyobb fenyegetést azonban nem Kína vagy Mexikó jelenti, hanem a robotok. Ez az oka annak, hogy a feldolgozóipari termelés mértéke továbbra is növekszik az Egyesült Államokban, miközben az ágazatban foglalkoztatottak száma csökken. Arra kellene fókuszálnunk, hogy a gyors technológiai változásokat úgy kezeljük, hogy azok mindenkinek kedvezzenek. Nem könnyű ezt elérni, de nem is lehetetlen. A vám- és kereskedelmi háborúk nem segítenek semmit.

Emelkedett az egyenlőtlenség

Az igaz, hogy a globalizáció a jövedelmi egyenlőtlenség növekedését idézte elő. Ezen növekedés jó része azonban üdvözlendő, nem elítélendő dolog. Attól függ, hogy az egyenlőtlenség rossz dolog-e, hogy miként jön létre és milyen hatásokkal jár együtt. Az egyenlőtlenségben nincsen semmi olyan, ami alapvetően rossz lenne.

Indiában és Kínában a globalizáció növelte a jövedelmi egyenlőtlenséget, mivel új lehetőségeket kínált fel – a feldolgozóiparban, az irodai munkák és a szoftverfejlesztés terén –, ami több millió ember helyzetét javította. De nem mindenkiét. Ez ugyanis a dolgok menete. Jobban szeretnénk azt, ha mindenki jólétben élne, ám ilyen helyzetek hihetetlenül ritkán fordulnak elő. Ennek az egyenlőtlenségnek a kifogásolása magának a kérdéses folyamatnak a helytelenítése is.

A gazdag országokban is az egyenlőtlenség növekedésének egy részében a jobb lehetőségek tükröződnek, ami a nemzetiből a globális piacokra való átállásnak köszönhető. Azok számára, akik rendkívüli tehetséggel és innovációkkal rendelkeznek, az egész világ nyitva áll ahhoz, hogy meggazdagodjanak. Aligha tekinthető bűnnek, ha valaki azzal válik vagyonossá, hogy tehetségét megosztja másokkal, vagy olyan új dolgokat talál ki, amelyek mindenkinek a hasznára válnak.

Természetesen az egyenlőtlenségnek van árnyoldala is. A gazdagok ezáltal növelik politikai befolyásukat, és gyakran maguk, a cégük vagy a barátaik javára írják át a szabályokat. Az Egyesült Államokban az elnökválasztásnál ez nem jelent akkora problémát, mivel az egy nyitott választás, ám hatalmas gondot jelent a kongresszus esetében, ahol a „képviselőket” a választási kampány során történő pénzgyűjtés szükségessége olyannyira korlátok közé szorítja, hogy nem valószínű, hogy megválasztanák őket vagy megőriznék mandátumukat a vagyonos érdekcsoportoktól kapott támogatás nélkül.

Korrupt intézmények

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a törvényhozás tagjai korruptak, csak azt – ahogy azt Lawrence Lessig, a Harvard Law School professzora állítja –, hogy maguk az intézmények korruptak, és nem képesek képviselni azokat az embereket, akiknek nincs meg az a befolyásuk, amelyet a pénz tesz lehetővé. Mégsem egyértelmű azonban, hogy erre a legjobb megoldás az egyenlőtlenség csökkentése lenne, ahelyett hogy inkább a politika finanszírozásának módját változtatnánk meg. A gazdag embereknek jachtokat kellene venniük, alapítványokat kellene létrehozniuk vagy jótékonysági tevékenységet kellene folytatniuk, de nem kormányokat megvásárolniuk.

Még egyszerűbben mondva, az úgynevezett járadékszerzés révén – amikor valaki mások kihasználásával gazdagodik meg, miközben cserébe semmilyen értéket nem teremt a gazdaság számára – kialakuló egyenlőtlenség az igazi mumus. Ennek klasszikus példái közé tartozik, amikor a bankárok azért lobbiznak a kormányzatnál, hogy lazítsák a szabályozásokat, aztán amikor a bank csődbe jut, akkor az adófizetőkre hárul a szanálás nagy költsége. Az így megvalósuló bankmentések hatalmas összegű közpénzt adnak olyan embereknek, akik amúgy is mesés gazdagsággal rendelkeznek.

Például a Fannie Mae és a Freddie Mac a politikai befolyásukat használták fel arra, hogy megakadályozzák a rájuk vonatkozó kongresszusi szabályozást, miközben kifizették a részvényeseiket, és gerjesztették az ingatlanválságot. Hasonlóképpen, az agrárlobbi évente milliárdokat kapott szubvencióként. A gyógyszercégeket pedig arra biztatják, hogy a kormányzatnál lobbizzanak magasabb gyógyszerárakért vagy szabadalmi ügyekben, ahelyett hogy új gyógyszereket fejlesztenének ki. Az ingatlanmágnások pedig nekik kedvező adójogszabályi változtatásokat kapnak.

Ezeknek igen kedvezőtlen hatásuk van, mivel lassítják a gazdasági növekedést. Amikor a legalizált lopás a legkönnyebb módja a meggazdagodásnak, akkor nem éri meg innovatívnak és kreatívnak lenni.

A valódi mumus

A Berkeley Egyetem professzora, Arlie Russell Hochschild olyan emberekről írt, akiket feldühít, ha mások lehagyják őket. Ez nem jogos düh, amikor ez azoknak az amerikai fehéreknek a reakciója, akik hozzászoktak a faji alapú privilégiumokhoz, és most egy olyan világgal kell szembenézniük, amely jobban alapul az egyenlőség elvén. Jogos düh viszont az, amely azon kormányzat ellen irányul, amely speciális érdekeket szolgál ki mindenki más kárára. Egy lassú, vagy zéró növekedést produkáló gazdaságban az ilyen legalizált lopás nem tolerálható.

A növekedés a globalizációtól és a legitim egyenlőtlenségtől függ. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azokat, akik kárt szenvednek, ám biztosítanunk kell azt, hogy a helyzet javítását célzó erőfeszítéseink ne súlyosbítsák tovább a problémát. A valódi mumus az, aki a járadékszerzés révén foglyul ejti az állam jó részét. Azt az egyenlőséget kell felszámolni, amelyet ők okoznak.