2016 végén a globális növekedésre és inflációra vonatkozóan kicsit javuló előrejelzések jelentek meg. Ebben részben a Donald Trump elnökké választását követő, jelentős mértékű amerikai fiskális élénkítésre vonatkozó várakozások tükröződnek. Ugyanilyen fontos szerepet játszik azonban a kínai gazdaság erős helyzete is.
Ez utóbbi meglepetést okozott azoknak, akik azt várták, hogy a hét éven át tartó kínai hitelboom elkerülhetetlenül véget ér 2016 végén. Néhány nyugati befektető bankválságot látott előre a rossz hitelek hatalmas mennyisége miatt, mások arra számítottak, hogy Hszi Csin-ping elnök strukturális gazdasági reformokat vezet be. De szinte minden nem kínai közgazdász jelentős lassulásra számított, amely világszerte erősíti majd a deflációs nyomást.
Valójában ennek az ellenkezője történt. A kínai központi kormányzat és a helyi kormányzatok hitelfelvétele emelkedett: a banki és árnyékbanki hitelezés gyorsan nőtt, a kínai jegybank egyre nagyobb mértékben adott közvetlen hiteleket az állami tulajdonú bankoknak. Emellett ezeket az intézkedéseket egyre jobban igazolták azok az állítások, amelyek szerint Kínának olyan politikai opciók állnak rendelkezésére, amelyek a nyugati gazdaságokban nem elérhetők.
Tavaly júliusban a kínai jegybank statisztikai részlegének vezetője azt mondta, hogy „a szocialista piacgazdaság makrokeretrendszere jobb, mint a nyugati gazdaságoké”, mivel „a kínai kormányzat jelentős hatalommal bír mind a monetáris, mind a fiskális politikában, és lehetősége van arra, hogy ezek optimális kombinációjára törekedjen”.
A kínai bankfelügyeleti bizottság elnöke pedig szeptemberben arra emlékeztette a bankvezetőket, hogy „ők elsősorban párttagok, párttitkárok, és csak másodsorban bankelnökök”. Úgy tűnik, egy hibrid szocialista piacgazdaságban a hitelezés által hajtott növekedést nem kell, hogy szükségszerűen korlátozzák az adósság fenntarthatóságával kapcsolatos aggodalmak.
Bizonyos értelemben ez igaz is. A növekvő kínai eladósodás nem okoz majd egy – a 2008-as pénzügyi krízishez hasonló – válságot. Az adósság döntő része az állami rendszer keretén belül jelentkezik – például állami vállalatok állami bankoknak tartoznak –, és az állam egyszerűen leírhatja a rossz hiteleket, illetve feltőkésítheti a bankokat, aminek finanszírozásához vagy hitelt vesz fel, vagy pénzt nyomtat.
Természetesen ez eltékozolt befektetéseket eredményez. Annak következtében, hogy a bankok nem képesek szigorú pénzügyi korlátokat alkalmazni a pénzügyileg fenntarthatatlan módon működő cégekkel szemben, illetve a tervgazdasági rendszer sem képes tényleges pénzügyi szigort érvényesíteni, már a kisebb városok is olyan toronyházakkal vannak tele, amelyekbe soha senki nem fog beköltözni, illetve a nehéziparban is hatalmas mértékű többletkapacitások jöttek létre.
Néhány kínai politikus erre azzal reagál, hogy minden növekedési folyamat részeként jelentkezik valamekkora elpazarolt veszteség: a Nagy-Britanniában és Amerikában zajló 19. századi vasútépítések hatalmas többletkapacitásokat és befektetői veszteségeket hoztak létre, miközben erősítették a gazdasági átalakulást. És Kínára is igaz, hogy a hatalmas veszteségeket kompenzálhatja a gyors növekedés.
Vannak ugyanakkor korlátozó tényezők Kína szocialista piacgazdaságában, de azok a bankok mérlegének forrásoldalán és nem az eszközoldalon mutathatók ki. Ha a banki eszközök a GDP több mint 300 százalékát teszik ki (több mint 30 ezermilliárd dollárt), akkor ekkora mértékűnek kell tekinteni a cégek és a magánszemélyek kezén lévő bankbetétek, banki kötvények, vagyonkezelési termékek értékét is.
Lényeges kérdés, hogy ezek a befektetők mit tesznek majd invesztícióikkal. Ha külföldre viszik a pénzüket, akkor az irányított árfolyam fenntarthatatlanná válik: még Kína 3 ezermilliárd dollárnyi devizatartaléka is eltörpül a 30 ezermilliárd dollár értékű pénzügyi eszköz mellett. A hitelezés gyors növekedését ezért 2016-ban a tőkeáramlásokra vonatkozó korlátozások szigorítása kísérte, ami igen valószínű lesz 2017-ben is.
Az ezzel szembeni alternatív megoldás az árfolyam esésének engedése lenne. Ez azonban azzal a kockázattal járhat, hogy a Trump-adminisztráció agresszívan reagál, illetve öngerjesztő infláció is kialakulhat, ha a megtakarítók gyorsan el akarják költeni a pénzüket, még mielőtt az jelentősen veszít az értékéből. Még a hibrid szocialista piacgazdaságot is korlátozó kényszerek övezik, ha nyitott gazdaság akar lenni. A kínai politika különböző elemei közötti éles ellentmondások egyre nyilvánvalóbbak.
Ezek az ellentmondások abban gyökereznek, hogy az állami vállalatokkal és a helyi önkormányzatokkal szemben nem alkalmaznak szigorú költségvetési irányelveket. A reformok előtt álló akadályok pedig politikai jellegűek, mivel a politika nem akar leépítéseket az állami vállalatoknál, illetve nem kíván szembenézni azzal, hogy a gazdasági döntéshozatal radikális decentralizálására van szükség.
Az még bizonytalan, hogy mi történik majd. Az optimista szcenárió szerint a magánszektor munkahelyteremtése és a népesség gyorsuló elöregedése a munkaerőpiac feszességét okozza, ami a munkahelyek védelmét kevésbé fontos kérdéssé teszi, továbbá így a reformokat politikai értelemben könnyebben lehet keresztülvinni. A pesszimista szcenárió szerint a politikai hatalmi struktúrák örökké a reformok útjában állnak majd. A kínai hatalmi rendszeren kívülről lehetetlenség megtudni, hogy melyik irányt követik majd a politikusok. Minél tovább tart azonban a hitelboom, annál kevésbé valószínű, hogy Kína könnyen át tud majd állni a fenntartható gazdasági pályára.
Copyright: Project Syndicate, 2017
www.project-syndicate.org
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.