A protekcionizmus csábító, de a következményei katasztrofálisak

Napjainkban az európai gazdaságot belső és külső politikai válságok állítják új kihívások elé. Évtizedek óta először történt meg, hogy a szabályokon nyugvó, szabad nemzetközi kereskedelem vívmányait a nyugati féltekén vonják kétségbe. Ennek hatására sokakban felvetődhet a kérdés: mit tesznek az európai politikusok iparunk védelme és fellendítése érdekében?

Először is érdemes leszögezni néhány tényt: Európa ipara a világ élvonalába tartozik, 2014-ben nagyobb arányban részesedett az áruk és szolgáltatások világkereskedelméből, mint az Egyesült Államok, Kína vagy Japán. Az európai ipar közvetlenül 50 millió munkahelyet tart fenn, ez az európai munkaerő 20 százalékát jelenti. Általánosságban elmondható, hogy a globalizáció óriási haszonnal járt a világ hátrányos helyzetű gazdaságai számára.

Több százmillió embert emelt ki a szegénységből, és európaiak millióinak teremtett munkalehetőségeket. E folyamatnak ugyanakkor árnyoldalai is vannak. A globalizáció jótékony hatásai nem minden esetben érvényesültek kiegyensúlyozott módon, ami egyesek számára létbizonytalansághoz vezetett, felerősítve az igazságtalanság érzetét. Ahogy ilyenkor lenni szokott, e helyzetben termékeny talajra találnak olyan, lelkiismeret nélküli politikai kalandorok eszméi, akik látszólag egyszerű megoldásokkal kívánják orvosolni a problémákat.

Jelmondatuk így foglalható össze: „Ne engedjük be az idegeneket, és támogassuk a hazai ipart!” Mindez csábítóan hangozhat, de következményei a többség számára katasztrofálisak lennének. Jövőnk biztosításának nem ez az útja: valójában Európa gazdasági vesztét okozná. Ehelyett megoldást kell találnunk mindazok jogos aggodalmaira, akik a globalizáció veszteseinek bizonyultak. Az európai munkahelyek megóvása során nem riadhatunk vissza az eltökélt fellépéstől. Biztosítanunk kell, hogy versenytársaink betartsák a szabályokat.

A dömpingellenes intézkedésekkel továbbra is bizonyítanunk kell, hogy erélyesen fellépünk a tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatok ellen. Folytatnunk kell a kutatásba és a tiszta technológiákba való állami és magánberuházások ösztönzését. A globalizációra szélesebb körű szakpolitikai válaszokat kell adnunk – ideértve a fiskális, oktatási és szociálpolitikát is –, elősegítve az alkalmazkodást és támogatva azokat a régiókat és csoportokat, amelyeket a technológiai változások és a nemzetközi verseny hátrányos helyzetbe hozott.

Amikor szükséges, továbbra is erőt kell mutatnunk – de sohasem fogunk olyan politikát követni, amely arra ösztönözné az európai lakosokat, hogy kizárólag európai termékeket vásároljanak. A nemzetközi versenytársak kizárása olyan populista eszköz, amely rövid távon működhet ugyan, de hosszú távon egészen egyszerűen elszigetelné az európai ipart, kizárva azt mind a globális értékláncokból, mind pedig a technológiai fejlődés élvonalából. Hiszen miért fejlesztene bárki jobb terméket, ha egyszerűen ki is iktathatja a versenytársakat? Miért kellene új technológiába és az emberek készségének fejlesztésébe fektetni, ha adókedvezményekre és vámokra is támaszkodhatunk?

Európa nyitva marad a vállalkozások előtt, egy nyitott és kifelé tekintő kontinens az egész világból magához vonzza a tehetségeket, a beruházást és a vállalkozásokat. Az unióbeli vállalkozások több mint fele már része a globális értékláncoknak, és világszínvonalú termékeink csaknem 16 százalékát exportálják a világ minden tájára. Az, hogy gazdaságunk nyitott maradjon, ugyanolyan fontos, mint eddig bármikor. A külföldi versenytársak kizárása helyett segítenünk kell az unióbeli vállalkozásokat, hogy értékalapú versenyben álljanak helyt riválisaikkal szemben. Mindezek során erősségeinkre kell támaszkodnunk: a tehetséges, képzett munkaerőre, az Európai Unióban immár hagyományosan erős innovációra, és nem utolsósorban 500 millió főt számláló, közös szabályokon nyugvó, egységes piacunkra.

Ehhez olyan új modernizációs erőfeszítés szükséges, amely magában foglalja a technológiai változás elfogadását, a termékek és szolgáltatások integrálását, valamint – az energiaimporttól való függőség csökkentése és a költséghatékonyság érdekében – az energiahatékonyság fejlesztését. És nem feledkezhetünk meg az emberekbe való beruházásról sem, hiszen amikor az iparról beszélünk, az emberekről beszélünk. Biztosítanunk kell, hogy rendelkezzenek a megfelelő készségekkel, és támogatnunk kell azokat, akik nem riadnak vissza az új vállalkozás létrehozásával vagy egy meglévő fejlesztésével járó kockázatoktól.

Ha pedig elkerülhetetlen, hogy egy gyár bezárja kapuit, nem elegendő a dolgozók átképzése. Az elbocsátottaknak új munkahelyre van szükségük, és többségük nem akar elköltözni. A régi ipari helyszínek átalakíthatók, méghozzá nem csupán folyóparti, drága lakóparkokká, hanem a helyi munkavállalóknak új lehetőséget kínáló munkahelyekké is. A régióknak tanulniuk kell egymás tapasztalataiból. Duisburg kiváló példa erre: egykor szén- és acélipari központ volt, míg mára a rozsdaövezeti területek helyén gyártó- és logisztikai centrumok működnek.

Az uniós beruházások – mindenekelőtt az európai beruházási terv – modern, környezetbarát és virágzó ipar kialakítását célozza. Ennek jegyében részesült jelentős forrásokban Nord-Pas-de-Calais régió, elősegítve a karbonszegény gazdaságra való átállását. Ezért támogattuk a lengyelországi acél-nagykereskedőket új szolgáltatások bevezetésében és új munkahelyek létrehozásában. Hozzájárultunk továbbá egy új finnországi bioterméküzem felépítéséhez, valamint az első olyan európai üzem létrejöttéhez, amely titánötvözetek újrafeldolgozását és újraolvasztását végzi. Akár háromdimenziós nyomtatásról, bioalapú műanyag csomagolóanyagokról vagy a vegyipar vízfelhasználásának csökkentését szolgáló új rendszerekről van szó, az EU továbbra is elkötelezett az úttörő ipari innováció finanszírozása és az abba történő beruházás mellett.

A lehetőségek mind az ipar, mind az EU egésze előtt nyitva állnak. Ehhez továbbra is szükség lesz az unión belülről és kívülről érkező beruházásokra is. A megoldás kulcsa nem a protekcionizmus, hanem a nyitottság.