Inflációnk megváltozott természete

Illeszkedve a nemzetközi trendbe, az elmúlt hónapokban a hazai infláció is emelkedett. A 2,3 százalékos januári éves fogyasztói árváltozás azt jelentette, hogy 2013 óta a fogyasztói árindex első alkalommal került a jegybank 3 százalékos középtávú célja körül meghatározott plusz/mínusz 1 százalékpontos toleranciasávba. Érzékelve az infláció emelkedését, több olyan elemzés is napvilágot látott, amely akár már a válság előtt látott ráták újbóli megjelenését is vizionálja. De valóban indokolt ez a félelem? Az elmúlt években alapvető változások zajlottak a hazai infláció természetében, így a kérdésre adott válaszom egyértelműen nem.

Érdemes a januári adat részleteit közelről megvizsgálni. Az infláció emelkedését döntően a nyersanyagárak – azon belül főként az olaj – árváltozása okozta, miközben a tartósabb tendenciákat megragadó alapfolyamat-mutatók érdemben nem változtak. Általános trendváltásról így egyelőre nem beszélhetünk. Egyszerűbben megfogalmazva az történt, hogy amíg a világ – egyébként meglehetősen változékonyan alakuló – nyersanyagpiacain az elmúlt években látott árcsökkenés korábban rendre lefelé húzta a hazai inflációt, addig a jelenleg emelkedő nyersanyagárak fölfelé mozgatják az árindexet.

A tartósabb tendenciák szempontjából különösen fontos a hazai szolgáltató szektor árazási viselkedése. Ennek idén két oka is van: egyrészt rendszeres jelenség, hogy a szolgáltató szektorban az éves átárazások jelentős része az év első hónapjaira esik. Másrészt az idei év egyik legfontosabb fejleménye a bérek dinamikus, akár két számjegyű bővülése, aminek inflációs hatása leghamarabb a magas munkaintenzitással működő szolgáltató szektorban lesz mérhető. Kedvező, hogy a szektor januári árazási viselkedése nem tért el a korábbi évek alacsony inflációt mutató átárazási időszakaitól. A vállalkozások áremelések helyett a hatékonyság emelésével, a forgalom növelésével és természetesen az alacsonyabb munkáltatói adóterheléssel próbálják javítani jövedelmezőségüket.

A magyar gazdaság inflációs hajlamát a rendszerváltás óta szinte folyamatosan meghatározta a költségvetési politika és az inflációs várakozások alakulása. Korábban a magas államadósságot és hiányt görgető kormányok strukturális reformok helyett visszatérő jelleggel az infláció felpörgetésével próbálták meg enyhíteni a költségvetés feszültségeit. Ennek legjobb példája a 2001-ben bevezetett inflációs cél követési rendszer első évtizede, ahol a kormányzati – adót és hatósági árakat érintő – intézkedések éves átlagban 2 százalékponttal emelték az inflációs rátát. A magas inflációhoz és a gazdaságpolitika alacsony antiinflációs elköteleződéséhez ráadásul a gazdasági szereplők is alkalmazkodtak tartósan megemelve várakozásaikat.

E téren a feltételek az elmúlt években alapvetően megváltoztak. A költségvetés hiánya stabilan alacsony szintre süllyedt, miközben a kormányzat a hatósági árak megállapításában erős antiinflációs elköteleződést mutat. Ennek megfelelően nem kell attól tartanunk, hogy a kormányzati intézkedések következtében emelkedne az infláció. Sőt – látva az idei év áfacsökkentéseit – inkább tompítják az áremelkedési ütemet. Az alacsony inflációs környezettel összhangban a gazdasági szereplők inflációs várakozásai is a jegybanki céllal összhangban lévő alacsony szintre süllyedtek. Aktuálisan mind a kormányzati intézkedések, mind az alkalmazkodó várakozások középtávon fékezik majd az infláció emelkedését. Bár a nyersanyagárak emelkedéséből származó bázishatás a következő hónapokban átmenetileg még tovább emeli majd, ennek kifutásával a tavaszi hónapoktól ismét csökken az árindex. Nem szabad farkast kiáltani…