Ki viselje az árfolyamkockázatot?

Az elmúlt napokban több cikk jelent meg arról, hogy hitelesek százezreinek járhat vissza rengeteg pénz, ha az Európai Unió Bírósága úgy ítéli meg, hogy az árfolyamkockázat kizárólag az ügyfélre terhelése jogszerűtlen. Noha a Kúria 6/2013-as jogegységi határozata egyértelműen állást foglalt a kérdésben (s az árfolyamkockázat viselését az ügyfélre testálta), hazánkból több bíróság fordult hasonló kérdéssel a luxembourgi testülethez.

A témában iránymutató lehet az a főtanácsnoki indítvány, amelyet Nils Wahl készített hasonló kérdésben egy román ügy kapcsán, ahol a Banca Romaneascát perelték be. A luxembourgi bíróság gyakorlatában a főtanácsnoki indítványoknak fontos szerepük van – a grémium általában nem hoz a főtanácsnoki véleménnyel ellentétes ítéletet. Az április végén keltezett főtanácsnoki vélemény szerint fontos látni, hogy a külföldi pénznemben kötött kölcsönszerződésekre általában alacsonyabb kamatláb alkalmazandó, mint a nemzeti fizetőeszköz esetében (épp az „árfolyamkockázat” ellentételezéseként), ám ez a nemzeti fizetőeszköz leértékelődése esetén megnőhet. (A Kúria 2/2014 jogegységi határozata lényegében hasonló álláspontot foglal el.)

Wahl szerint nem rejt magában egyenlőtlenséget az, amikor egy devizában megkötött kölcsönszerződés azt írja elő, hogy a kölcsönfelvétel pénznemével azonos pénznemben kell a havi törlesztőrészleteket teljesíteni, ezáltal a nemzeti fizetőeszköz leértékelődése esetén az árfolyamkockázat a fogyasztót terheli. Az árfolyamingadozás ugyanis – hangsúlyozza a főtanácsnoki vélemény – csökkenő és növekvő egyaránt lehet, a kölcsönszerződés feleinek akaratától független körülmény. Az a tény, hogy a hitelfelvevő által teljesítendő szolgáltatás az árfolyamváltozás miatt a nemzeti fizetőeszközre váltással nehezebbé vált, nem vezethet az árfolyamkockázat hitelezőre való terheléséhez. Az árfolyamkockázat fogyasztóra való terhelése önmagában nem hoz létre jelentős egyenlőtlenséget, tekintettel arra, hogy nem a szolgáltató (jelen esetben a bank) határozza meg a szerződés megkötését követően érvényben lévő árfolyamot – szól a főtanácsnok állásfoglalása.

A romániai eset más, mint a magyar gyakorlat, hiszen ott a bank konkrétan svájci frankban hagyta jóvá a kölcsönöket, így jogában áll e kölcsönök összegét ugyanabban a devizában követelni. Magyarországon, mint ismert, főként devizaalapú kölcsönöket folyósítottak a bankok, ahol – ellentétben a román példával, ahol a kölcsönfelvevők megkötés nélkül, bármilyen forrásból fizethették svájci frankban a havi törlesztőrészleteket – a bank a saját árfolyamán váltotta előbb forintra a kiutalandó összeget, majd devizára a törlesztőrészleteket. Nils Wahl emlékeztet a bíróságnak a Kásler-ügyben hozott határozatára, amely épp azon a ponton támadta a szerződést, hogy a bank előírta: a havi törlesztőrészleteket kizárólag az általa alkalmazott eladási árfolyamon lehet kiszámítani. (S jól tudjuk, voltak olyan hitelintézetek – elsősorban lízingcégek –, amelyek olykor egészen elképesztő árfolyamréseket alkalmaztak, így tehát indokolt volt a szerződésekbe ezen a ponton történő beavatkozás.)

A főtanácsnok szerint a hitelfelvevőnek – noha a figyelmes és körültekintő átlagos fogyasztó képes felfogni, hogy az árfolyam ingadozhat – világos tájékoztatást kell kapnia arról, hogy külföldi pénznemben nyilvántartott kölcsönszerződés aláírásával árfolyamkockázatot vállal, amely nehezen viselhetővé válhat, ha az a pénznem, amelyben jövedelmét kapja, leértékelődik. (A kockázatfeltáró nyilatkozat aláírásával ezt a hazai ügyfelek elvben elfogadták, bár a Kúria már említett 2/2014-es jogegységi határozata még ebben az esetben is lehetővé teszi ennek vitatását, de jelzi: azt, hogy az árfolyamkockázat tekintetében nem kapott megfelelő tájékoztatást, a fogyasztónak kell bizonyítania.) A luxembourgi főtanácsnok szerint észszerűtlennek tűnik, hogy a hitelszerződés megkötésének stádiumában olyan későbbi események vagy változások bekövetkezéséről kelljen a szolgáltatónak tájékoztatnia a fogyasztót, amelyeket nem láthatott előre – ebbe a körbe tartozik a lej (és a forint) 2007-től megfigyelt jelentős leértékelődése.

A főtanácsnok azon a véleményen van, hogy különböznek a külföldi pénznemben meghatározott és azok a külföldi pénznemhez kötött hitelszerződések, amelyek esetében a törlesztés nemzeti pénznemben történik. A fenti mondatba azonban nem biztos, hogy érdemes belekapaszkodni: a főtanácsnok szerint a hitelszerződés megkötésében központi elem a külföldi pénznemre való hivatkozás. Márpedig a magyar devizaalapú szerződések döntő részében egyértelmű a kölcsön összegének külföldi pénznemben való meghatározása, s értékállandósági kikötést is tartalmaznak. A követelés a banknál a forintosításig devizában volt nyilvántartva – a forintosításkor az MNB ezért adott piaci árfolyamon devizát a bankoknak, hogy zárhassák pozícióikat –, ezért analógiát lehet vonni a román ügy főtanácsnoki véleményével, amely szerint jelentős egyenlőtlenség megállapításához a kölcsönadott és a visszafizetett összeg közötti különbség fennállására lenne szükség. Márpedig ilyen különbség nem áll fenn: a pénzügyi intézmény meghatározott mennyiségű pénzegységet adott kölcsön, és jogában áll, hogy ugyanennyi pénzegységet (továbbá a kamatokat) visszakapja.