A huszonkétezres csapdája

Hazánkban huszonkétezer betöltetlen álláshely van az informatikai szakmában. Elszaladtak a fizetések is, nem ritka, hogy egy tapasztalt informatikus egymillió forintot vagy többet keres havonta. Kérdés, ennek ellenére miért nem vonzó a pálya.

Elsőre azt mondanánk, a matekkal van a hiba. De nem a képességekkel: ha az egyetemi rendszer évente maximum ötezer új informatikust dob a piacra (akiknek alig a fele marad idehaza), akkor tíz esztendő kellene a hiány pótlására, feltételezve, hogy közben nem születnek újabb álláshelyek.

De születnek. Folyamatosan. Sőt! Komplett szakmák nőnek ki a földből!

Mit tegyünk? Növeljük az egyetemi férőhelyek számát a tízszeresére? Ha megnézzük, milyen szakembereket képez a rendszer, látható: nem ez a megoldás. Mert milyen ember esik ki mondjuk a progmatról (programozó matematikus szak) öt év után? Egy tudós. Egy remek elméleti szakember, aki még nem fejlesztett mobiltelefonra appot, de ki tud agyalni egy új, minden eddiginél hatékonyabb keresési algoritmust. A munkaerőpiacon nem őket várják. A sokéves egyetemi képzés pontosan arra való, mint száz éve: tudóspalántákat képezni. Az informatika pedig pontosan annyi tudóst igényel, mint harminc éve: maroknyit. Talán még annyit se.

Az amerikai szoftverházak rengeteg kutatási területet kebeleztek be. A frissen végzett tudósokra sem elsősorban idehaza van szükség, el is mennek szép számmal külföldre. Itthon nem kell saját keresőalgoritmust vagy képtömörítési eljárást fejleszteni, ez a roham elmúlt. A korábbi évek kutatási területeiből hétköznapi fejlesztési alkotóelemek lettek: térkép-API, Bluetooth-API, MP4-API. Fröccsöntött építőkocka mindegyik, akár egy doboz legóban.

Ráadásul, ha valaki nem elméleti alapokat, hanem a gyakorlatban tüstént hasznosítható tudást szeretne elsajátítani, az az ötéves képzést nagy ívben kerülje el, mert öt esztendő múlva már emlékezni sem fog arra a technológiára, amelyből ma vizsgát tesz.

De akkor miféle informatikusra lenne szükség a hazai cégeknél? Nos, a piac húszezer főnyi olyan munkavállalót tudna azonnal felszippantani, akik új tömörítőalgoritmust ugyan nem találnak fel, ám képesek hatékonyan építeni a meglévő kockákból. Építsünk Bluetooth-alapú, okosórán futó, weblapról felügyelhető, felhőben adatot tároló vérnyomásmérőt! Szükségünk lenne egy olyan logisztikai rendszerre, amely RFID-vel ellátott csomagok pontos helyét ki tudja rajzolni Google-térképen, akár épületen belül is. Ezt a sort vég nélkül folytathatnám, mert a feladatok 99 százaléka ilyen.

Ha marad a húsz-, sőt lassan harmincezres létszámhiány, Magyarország lehúzhatja a redőnyt. Ha viszont megoldjuk a feladványt és pótoljuk a hiányt, a GDP rögtön ugrik egy nagyot.

Honnan fogunk előrángatni húszezer szakembert? A hiányzó munkáskéz az országban szétszórva ma valami más jellegű munkát végez: pénztáros, raktáros vagy hasonló. Ám ők valójában mind informatikusok. Elég pár szót váltani velük, és kiderül, hogy lemezt formáznak, Bluetootht hekkelnek, appokkal kísérleteznek, van saját weblapjuk, esetleg egy webáruházuk, s előszeretettel végeznének valamilyen szellemileg magasabb szintű munkát a mostani helyett. Belőlük lehet a jövő nemzedéke! Belőlük lehet a hiányzó szakembergárdát kiképezni! De nem öt év, hanem néhány hónap alatt.

Persze akad itt még egy „aprócska” probléma, amelyet úgy hívnak: percepció. A fiatalok számára nem vonzó az informatikusi pálya. A magas fizetést nem hiszik el, a programozást felfoghatatlanul bonyolultnak tartják, és sokan még mindig úgy gondolják, az informatikusok kockás inges, szemüveges lúzerek.

Pedig pozitív példa, sztárcég van sok Magyarországon is. Mégis minél messzebbre kerülünk Budapesttől, annál kevésbé gondolják a fiatalok, hogy lenne keresnivalójuk ezen a területen. Felvilágosító kampányra lenne szükség, de ezt senki nem vállalja fel. Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter ugyan nemrég bejelentette: 2,5 milliárd forintot adnak négyezer informatikus képzésére, ám a sorok között olvasva az is kiderül, hogy négy év alatt négyezer, azaz huszonkét év alatt 22 ezer a „terv”. Ennyi idő nincs a probléma megoldására. Vonzóvá és elérhetővé kell tenni a szakmát, eloszlatva a tévhiteket: informatikában már nem zsenikre, hanem „kőművesekre” lenne szükség.