Egyenlőtlenség a 21. században

A világ számos súlyos problémája közül a legsúlyosabbnak a gazdasági egyenlőtlenség számít, amelynek a hosszú távú következményei meghatározóak.

Kiváló közgazdászok (köztük Thomas Piketty, Francois Bourguignon, Branko Milanovic és Joseph E. Stiglitz), valamint ismert intézmények (mint az Oxfam és a Világbank) világszerte jól bemutatták a gazdasági egyenlőtlenség ijesztő szintjét. Ez nyilvánvalóan látszik abból is, ha az ember New York, Újdelhi, Peking vagy Berlin utcáin jár.

Jobboldali megszólalók gyakran állítják, hogy ez az egyenlőtlenség nemcsak igazolható, hanem helyénvaló is. E nézet szerint ugyanis a vagyon csak a kemény munka jutalma, miközben a szegénység a lustaság megérdemelt büntetése. Ez azonban egy mítosz. A valóság az, hogy a szegényeknek igen gyakran nagyon keményen kell dolgozniuk, csak azért, hogy életben maradjanak.

Továbbá, ha egy vagyonos ember különösen erős munkamorállal rendelkezik, az valószínűleg nemcsak a személyes jellemvonásaiból, hanem a neveltetéséből is adódik, beleértve bármilyen olyan előnyt, értéket és lehetőséget, amelyet a környezete biztosított számára. Emiatt nincsen valódi morális oka a jelentős vagyonnak és a kiterjedt szegénységnek.

Ezzel nem azt akarom állítani, hogy semmilyen igazolhatósága sincsen bármilyen egyenlőtlenségnek. Elvégre is, az egyenlőtlenség tükrözheti a preferenciák különbözőségét: vannak emberek, akik az anyagi vagyon halmozását értékesebbnek tartják bárminél. Továbbá a különböző jutalmak valóban ösztönzőket teremtenek az emberek számára a tanuláshoz, a munkához és az innovációkhoz, vagyis olyan tevékenységekhez, amelyek elősegítik a növekedést és a szegénység csökkentését.

Egy bizonyos ponton azonban az egyenlőtlenség olyan mértékűvé válik, hogy az a fentiekkel szemben éppen ellentétes hatást vált ki. Mi pedig jóval túl vagyunk már ezen a ponton.

Sokan – köztük a világ legvagyonosabb emberei közül is néhányan – felismerték, mennyire elfogadhatatlan a súlyos egyenlőtlenség mind erkölcsi, mind gazdasági szempontból. Ha azonban a tehetős emberek szólalnak meg ez ügyben, akkor gyakran elhallgattatják a hangjukat, és álszentnek nevezik őket. Nyilvánvaló, hogy a kisebb mértékű egyenlőtlenség utáni vágyat akkor lehet hitelesnek és őszintének tekinteni, ha először az adott személy a saját vagyonát áldozza fel az ügy érdekében.

Ám az igazság természetesen az, hogy azzal nem diszkreditálódik az adott ember egyenlőbb társadalom iránti igénye, ha nem mond le egyoldalúan a vagyonáról. Képmutatónak nevezni azt a tehetős embert, aki kifogásolja a szélsőséges egyenlőtlenséget, személyeskedés és logikai tévedés, amelynek célja, hogy elhallgattassa azokat, akiknek a véleménye számítana. Szerencsére úgy tűnik, hogy ez a fajta támadás kezdi elveszteni súlyát. Jó látni, hogy a tehetős emberek visszautasítják az ilyen támadásokat, nemcsak annak nyílt elismerésével, hogy a szélsőséges mértékű egyenlőtlenség gazdasági és társadalmi károkat okoz, hanem annak a rendszernek a kritizálásával is, amely oly sok embert fosztott meg a lehetőségektől.

Néhány vagyonos amerikai például bírálja a kongresszusi republikánusok és Donald Trump elnök adminisztrációja által keresztülvitt adóreformot, amely a legjobban keresőknek jelentős mértékű adócsökkentést biztosít.

A jelenlegi struktúra hibáinak felismerése azonban még csak a kezdetet jelenti. Nagyobb kihívás az igazságos társadalomra vonatkozó életképes terv kidolgozása. A mostani helyzetben a profit megosztását biztosító megoldások kiterjesztésére kell fókuszálni, anélkül, hogy elfojtanánk vagy központosítanánk azokat a piaci ösztönzőket, amelyek döntő fontosságúak a növekedés előmozdításában.

Az első lépés az lenne, hogy egy adott ország összes lakosát jogosulttá kellene tenni a gazdaságban keletkező profit bizonyos részére. Ez az elképzelés különböző formákban megjelent Marty Weitzman, Hillel Steiner, Richard Freeman elképzeléseiben és Matt Bruenig egy hónapja megjelent írásában.

Van egy másik dimenziója a profitmegosztásnak, amely eddig kevés figyelmet kapott, és a monopóliumokkal, illetve a versenypolitikai szabályozással kapcsolatos. A modern digitális technológia révén a méretarányos megtérülés olyan nagy, hogy nincs értelme már azt követelni, hogy, mondjuk, ezer cég gyártsa ugyanazt a terméket, és így mindegyik a teljes kereslet egy ezrelékét fedje le.

Hatékonyabb megközelítés lenne, ha ez az ezer cég az adott termék egy-egy részét állítaná elő. Az autók esetében így például egy cég gyártaná a sebességváltót, míg egy másik a fékpedált.

A hagyományos trösztellenes és piaci versenyt támogató szabályozás megakadályozza, hogy egy ilyen rendszer kialakuljon. A termelési monopólium nem szükségszerűen jelenti a jövedelmi monopóliumot, amíg az egyes cégeknek sok tulajdonosuk van. Itt az ideje annak a radikális változásnak, amely felváltja a hagyományos monopóliumellenes törvényeket olyan jogszabályokkal, amelyek az egyes cégeken belüli szélesebb körű tulajdonosi részesedést írják elő.

Ezeket az elképzeléseket még nem próbálták ki. Sok munka kell ahhoz, hogy működőképessé váljanak. Luxus lenne azonban – ahogy a világ az egyik válságról a másikba bukdácsol, és az egyenlőtlenség tovább mélyül –, ha ragaszkodnánk a status quóhoz. Ha nem fogunk hozzá az egyenlőtlenség jelentette kihívás kezeléséhez, akkor maga a társadalmi kohézió és a demokrácia kerül egyre nagyobb veszélybe.

Copyright: Project Syndicate, 2017

www.project-syndicate.org