Húsz év magány: újraállamosítás a gázpiacon

Nagy meglepetés érte a hat magyar gázszolgáltatót privatizációjuk huszadik évfordulóján: újraállamosították őket. Nem mindegyiket. Első körben csak hármat (a Főgázt, Égáz-Dégázt); a maradék háromból kettő (a Kögáz és a DdGáz) maradt külföldi magántulajdonban. Az utolsó pedig (a Tigáz) átkerülhet olasz állami tulajdonból (papíron) svájci magántulajdonba, miután a MET csoport megállapodott az ENI-vel.

Teljes a zűrzavar. De ez nem újdonság: a magyar közszolgáltatók a kilencvenes évek óta keresik helyüket a változó világban. Az új, „félig állami, félig magán” modell nem fogja a zűrzavart megszüntetni. A magyar gázszolgáltatók tovább fognak hánykolódni államosítás és privatizáció között, egészen addig, amíg a döntéshozók fel nem ismerik: a közszolgáltatás ma már nem tulajdonról, hanem szabályozásról szól.

A fogyasztó szempontjából teljesen mindegy, hogy a számlát állami vagy magáncégtől kapja. A fogyasztót csak két kérdés érdekli: mennyi a számla végösszege, és hányszor volt áram- vagy gázkimaradás a számlázási időszakban. Márpedig a számla összege és a szolgáltatás minősége szabályozás (és nem tulajdon) kérdése. Teljesen mindegy, ki a tulajdonos, ha a szabályozás jó és kiszámítható.

Odüsszeusz tízéves kalandja rövid korzózásnak tűnik ahhoz képest, amit a magyar gázszolgáltatók az 1990-es évek közepe óta végigcsináltak. Voltak állami vállalatoktól (1993-ig) kezdve túlszabályozott zártkörű részvénytársaságokig (2010 óta) minden. Eltüntették a privatizációs szerződésekben megígért fehér foltokat (a gázszolgáltatásba be nem kötött területeket): a Tigáz például 60 százalékkal növelte a fogyasztók számát 1995 és 2007 között, ami európai szinten is kimagasló eredmény. Túlélték a vad liberalizációt (az EMFESZ-korszakot), majd ezrével vették vissza a szolgáltató nélkül maradt kisfogyasztókat. Az ukrán gázválságok (2006 és 2009) alatt heti hét nap, napi 24 órában dolgoztak, hogy a lakossági fogyasztó ne maradjon gáz nélkül. Aztán lettek egyes számú közellenség a rezsicsökkentés során: a 2010. évi LV. (ármoratórium) törvény óta erősen megszorító és hetente változó szabályozási környezetben működtek. Ezt is kibírták: a darwinizmus élő példái, a természetes szelekció magyar bajnokai.

Több mint húsz év hánykolódás után itt lenne az ideje, hogy a gázszolgáltatók megtalálják helyüket a magyar gazdaságban. A rezsicsökkentés után a visszaállamosítás (a nemzeti közműcég, előbb ENKSZ, ma NKM Nemzeti Közművek néven) tűnt a logikus megoldásnak: állami tulajdonba kerül a gázszolgáltatás, és ezzel vége a privatizációs kalandnak. De nem ez történt. Két szolgáltató maradt külföldi magánkézben, a Tigáz (a legnagyobb) pedig, úgy tűnik, átkerül magánkézből magánkézbe, ha a tranzakciót a Magyar Energia Hivatal jóváhagyja.

Mi a helyes szabályozói döntés? A már elkezdett újraállamosítást végig kell csinálni mind a hat gázszolgáltatónál: ezért a logika azt diktálja, hogy a legnagyobb magyar gázszolgáltatót most nem veheti meg egy (papíron) külföldi magáncég. Vagy mondja azt az energiahivatal, hogy a gázszolgáltatók szabályozása tulajdontól független: ha a tarifát és az ellátás minőségét szabályozom, akkor felőlem bárki lehet gázszolgáltató tulajdonos, feltéve, hogy van elég pénze az előírt befektetések, felújítások elvégzésére.

Nehéz kérdés, de a Magyar Energia Hivatalnak egyszerű dolga van: az osztrák gázrendszer-irányító, a Gas Connect 2016-os átszervezésénél e problémát egyszer már megoldották Ausztriában. Az OMV partnere a Gas Connectben az Allianz Biztosító lett.

Hogy kerül egy biztosító a vezetékes gázellátásba? Egy helyesen szabályozott (kiszámítható és hosszú távú) vezetékes közszolgáltató hasonló befektetési jellegzetességet mutat, mint egy kötvény: lassú, de biztos hozam, azzal a különbséggel, hogy a gázszolgáltatók esetében van időjárásfüggő volatilitás (ha hideg a tél, több gázt adnak el, és több lesz a bevétel). Ahogy az időjárás ellen egyre tökéletesebben lehet származékos termékekkel biztosítást kötni, úgy a vezetékes gázszolgáltatás egyre vonzóbb lesz a pénzügyi befektetők egy új csoportja részére. Biztosítók, nyugdíjalapok, nemzeti vagyonkezelők a csökkenő kötvényhozamok korában talán szívesen fektetnének kötvényszerű hozamot ígérő vezetékes közművekbe. De ennek alapfeltétele a kiszámítható és hosszú távú szabályozás.

Így lesz a Tigáz-részvények átruházásáról szóló energiahivatali határozatból bizalmatlansági indítvány: ha a hivatal bízik saját szabályozási gyakorlatában, akkor mehet a legnagyobb gázszolgáltató magánkézből magánkézbe. Ha nem, marad az újraállamosítás. Az állam mint tulajdonos valahogy meg fog egyezni az állami szabályozó hatósággal a fogyasztói gázárakról. Egészen addig, amíg egy kormánynak egyszer majd újra gyorsan készpénzre lesz szüksége, és meghirdeti az állami gázszolgáltatók privatizációjának V. 2.1. verzióját.