A generációkon át csökkenő életszínvonal nyomában
Néhány nagy tudású szakember – köztük az Európai Központi Bank (EKB) elnöke, Mario Draghi, illetve Andy Haldane, az angol jegybank vezető közgazdásza – aggódik a termelékenységi növekedés lassulása miatt. Miután a termelékenység (amelyet a GDP és a ledolgozott munkaórák arányában határoznak meg) az életszínvonal emelkedésének alapvető előmozdítója, így joggal aggasztja őket ez a kérdés.
Nyugaton a legtöbb ember bére évtizedek óta stagnál, illetve az életszínvonala nem növekszik. Például
ha valaki Észak-Angliában 1970-ben gyári munkásként dolgozott, akkor jó esély van arra, hogy a gyerekei kevesebbet keresnek reálértékben, mint ő ötven évvel ezelőtt.
Ugyanez igaz az Európa többi részén vagy az Egyesült Államokban dolgozó munkavállalókra is. Ez a gazdasági realitás – részben – felelős a populista politika térnyeréséért.
És ez a trend évek óta lefelé mutat. Az átlagos éves termelékenységi növekedés öt OECD-tagállamban (Franciaország, Németország, Japán, USA, Egyesült Királyság) az 1970-es években 2,4 százalék volt. A 2005 utáni évtizedben 0,6 százalékra esett vissza a mutató ezekben az országokban. Bár a 2007-ben induló gazdasági válság hozzájárult a mutató csökkenéséhez, ám az már jóval a pénzügyi válság előtt esésnek indult.
Az alacsonyabb termelékenységi növekedés alacsonyabb életszínvonalat jelent sokak számára, de nem mindenkinek. A Wall Streeten vagy a londoni Cityben dolgozó pénzügyi elemző számára az élet nem olyan rossz. Továbbá a vagyonosok életszínvonala – különösen azoké, akiknek jövedelme nagyrészt részvényportfóliókból származik – növekedett az elmúlt évtizedekben.
Érdemes azonban feltenni azt a kérdést, hogy ez után a megnövekedett jövedelem után mennyi adót fizettek – miután az erre adott válasz az egyik oka annak, hogy olyan sok közgazdász aggódik.
Gondoljunk abba bele, hogy a legjobban kereső britek esetében a tőkenyereségre 28 százalékos adó vonatkozik, míg az USA-ban 20 százalékban húzták meg ennek felső sávját. Ezzel szemben a jövedelmi adó esetében a felső kulcsok 45, illetve 39 százalékosak. Más szóval, amikor high-tech cégek részvényopciókkal fizetnek munkavállalóiknak, ahogy azt sok vállalat egyre gyakrabban teszi, az adóköteles jövedelmek közötti eltérés jelentőssé válik: 17 százalék az Egyesült Királyság, illetve 19 százalék az USA esetében. Miután a vagyon egyre nagyobb aránya részvényopciókba folyik, az elveszített adóbevételeket máshol kell megtalálni.
Ez a különbség még feltűnőbb Európa más részein.
Ha a jövedelemadó felső kulcsa és a tőkenyereség-adó mértéke közötti különbséget vizsgáljuk meg kilenc nyugati gazdaságban (beleértve az USA-t és az Egyesült Királyságot is), akkor azt látjuk, hogy Olaszországban és Belgiumban nem fizetnek tőkenyereség-adót. Vagyis egy gazdag belga, aki az összes jövedelmét részvényopciók formájában kapja, teljes mértékben el tudja kerülni a jövedelemadó megfizetését. Európa legnagyobb gazdaságai között Németország az egyetlen kivétel, ott ugyanis a tőkenyereséget ugyanúgy kezelik, mint a normál jövedelmet, így nem merül fel adóbevétel-kiesés.
A digitális zene, a mobilalkalmazások, a Google és a Twitter, illetve más „immateriális” technológiai csodák megváltoztatták az életünket. A modern innováció sok haszna azonban nem tükröződik vissza a GDP standard mérési módszereiben. Ahogy arra Jonathan Haskel és Stian Westlake rámutatott új, Kapitalizmus tőke nélkül című könyvében, ennek egyik magyarázata az, hogy a mérési módszerek nem megfelelők.
A múltban például egy beruházás gyárak, gépek vásárlását jelentette, vagyis új fizikai vagyoneszközök beszerzéséről volt szó, ami azonnal megjelent a GDP statisztikáiban. Manapság azonban a beruházások gyakran olyan dolgokra vonatkoznak, amelyek nem kézzelfoghatók, például számítógépes szoftverekre vagy az adatok archiválására. Ezeket az immateriális beruházásokat a GDP-számításokban közvetett javakként, és nem kibocsátásként könyvelik el.
Az immateriális beruházások azonban kihatnak a vállalatok nyereségességére. Ha a technológiai vállalatok profitjait folyamatosan újra befektetik immateriális módon, akkor a haszon sosem jelenik meg kibocsátásként a GDP-statisztikákban, ám kihat a vállalat piaci értékére. Elengedhetetlen, hogy ennek a nem mért GDP-nek a pontos nagyságáról biztos információik legyenek azoknak a kormányzati vezetőknek, akik egy lassú növekedés időszakban az áruk és szolgáltatások előteremtésével foglalkoznak.
Szerencsére van megoldás. Ahogy azt már korábbi írásaimban is kifejtettem, át kell gondolnunk, hogy miként lehet növelni az adóbevételeket. Ha minden jövedelmet azonos kulcs mellett adóztatunk, akkor a cégek által végrehajtott immateriális beruházások a vállalatok vagyonos tulajdonosai által befizetett adók formájában generálnának bevételeket. Ennek alternatívája – vagyis a status quo fenntartása – csupán azt érné el, hogy az adóbevételek közötti különbségek lényegében egy egyre jobban táguló lyukká válnának az immateriális gazdaság növekedésének fokozódásával.
Copyright: Project Syndicate, 2018
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.