Trump győzedelmes visszavonulása

Donald Trump visszatáncol a Kína elleni kereskedelmi háborútól, vagy meg fogja nyerni? Erre a válasz az lehet, hogy valószínűleg mindkettő bekövetkezik. Egyértelműen kirajzolódott mostanra ugyanis az a séma, hogy

Trump hangzatos fenyegetéseit a kézfogások, a másik átölelése és a hirtelen kialakult kölcsönös egyetértés követi.

A legjobb példája ennek az volt, amikor lemondott arról, hogy bármilyen valódi lépést tegyen az atomfegyverek Észak-Koreából történő eltávolítására. Nemrégiben pedig visszavonta az EU-val szemben bevezetendő vámokra vonatkozó fenyegetéseit is, miután kedélyes tárgyalást folytatott az Európai Bizottság elnökével. Emellett közölte, hogy az amerikai–iráni csúcstalálkozó megtartására nem szab semmilyen előfeltételt, aztán azt jelezte, hogy a Kínával szembeni vámintézkedésekkel való fenyegetés eszkalálódása lényegében azt szolgálja, hogy újranyissák a tárgyalásokat Pekinggel.

Miért vet be Trump folyamatosan üres fenyegetéseket?

Bírálói szerint ennek egyszerűen az az oka, hogy egy ostoba, hencegő ember.

Lehet azonban ennek egy kevésbé csípős hangvételű, bár ugyanolyan nyomasztó magyarázata. Trump külpolitikája ellentétben áll Theodore Roosevelt volt amerikai elnök elhíresült, 20. század eleji kijelentésével: „Beszélj nyájasan, de azért legyen nálad egy jó nagy furkósbot is!” A trumpi megközelítést inkább így lehetne leírni: „Üvölts a másikkal, de azért legyen nálad egy fehér zászló is!” Bár ez a megközelítés gyávának tűnhet, azonban ez lehet a leghatékonyabb és legracionálisabb amerikai külpolitikai stratégia a 21. században.

Ha elfogadjuk azt, hogy mára az USA egy visszaszorulóban lévő globális hegemónná vált, akkor az amerikai választópolgárok számára észszerűnek tűnik annak elutasítása, hogy bármilyen súlyos gazdasági vagy katonai áldozatot hozzanak egy kivitelezhetetlen külpolitikai cél, mint például Kína visszaszorítása érdekében. Ha az amerikaiak már nem hajlandók viselni a globális vezető szerep költségeit,

akkor a leplezett visszavonulás jobb politika, mint a neokonzervatív konfrontatív megközelítés, amely Irakban és Afganisztánban katasztrófához vezetett, vagy az a liberális intervencionista irány, amely bátorította az arab tavaszt, illetve katasztrófát idézett elő Szíriában és Líbiában.

Trump azon képessége, hogy az Egyesült Államok visszavonulását saját személyes politikai győzelmévé alakítja, látható volt az Észak-Koreával folytatott tárgyalásain, illetve a Szíriában kialakult orosz dominancia tudomásulvételében is. Hasonló politika várható Kínával szemben, illetve feltehetően Irán és Ukrajna ügyében is, mivel ez a geopolitikai és gazdasági realitásokat tükrözné. Továbbá, ami még fontosabb Trump számára, ezzel megerősítené a saját pozícióit is.

Annak megértéséhez, hogy látszólag irracionális geopolitikai ingadozásaiból Trump miként húz hasznot, az amerikai–kínai kereskedelmi háború kérdését kell elővennünk. Tegyük fel, hogy igaz, amit a legtöbb pártatlan megfigyelő gondol:

a kínai államfő nem fog tenni semmilyen valódi engedményt a két fél számára alapvető fontosságú kérdésben, vagyis abban, hogy Kína utol akarja érni az USA-t a katonai és ipari technológiák terén.

Tegyük fel azt is, hogy Trump megérti ezt, és tudja, hogy vissza kell vonulnia. Már csak azért is, mert az USA demokrácia, amelynek választópolgárai nem szívesen fogadják el a gazdasági nehézségeket, miközben Kína nacionalista diktatúra, amely szinte bármilyen áldozathozatalt rá tud kényszeríteni a lakosságára.

Trumpra talán ideológiai protekcionistaként lehet tekinteni, aki úgy véli, hogy az amerikai külkereskedelmi deficit az Egyesült Államok egyfajta meglopása, és a külföldieket vámokkal és embargókkal kell „megbüntetni”. Elsősorban azonban politikus, aki valószínűleg tudja, hogy a vámok károsak az amerikai fogyasztók számára. Továbbá, minél közelebb kerül az USA a teljes foglalkoztatottság állapotához, annál nagyobbak lesznek a protekcionizmus költségei, amelyeket az amerikai fogyasztóknak kell elviselniük, és nem a kínai exportőröknek.

A munkaerő-állomány, illetve az ipari kapacitások csupán kismértékű többletével az amerikai vállalatok nem tudják könnyedén pótolni a kínai termékeket.

A kínai exportőrök azzal reagálhatnak Trump vámjaira, hogy egyszerűen megemelik az áraikat a profitmarzsok csökkentése vagy a termelés USA-ba történő áthelyezése helyett.

Ez azt jelenti, hogy a vámok kivetése egy teljes foglalkoztatottsággal működő gazdaságban a külföldi vállalatok büntetése helyett főként a hazai vállalatokra és fogyasztókra kivetett adóként funkcionál. Ha ezt az Egyesült Államokra vonatkoztatjuk, akkor erre az évre azt látjuk, hogy a vámok kivetése főként a Trump által bevezetett adócsökkentésből eredő élénkítés ellen hat, és ezzel egyidejűleg emeli az inflációt, ami végül arra kényszeríti a Fedet, hogy felgyorsítsa a kamatemelési ciklusát.

Akkor miért engedi meg Trump a leginkább Kína-ellenes tanácsadóinak (Robert Lighthizer kereskedelmi főképviselőnek, Peter Navarrónak, a Fehér Ház kereskedelmi főtanácsadójának és Mike Pompeo külügyminiszternek), hogy „chicken game”-be kezdjenek Kínával szemben, amelynél az USA vereségre van ítélve. (A chiken game magyarul leginkább gyávanyúl-játékként fordítható le, amely a játékelméleti szakirodalomban a nem kooperatív játékot jelöli: a résztvevők teljes gázzal mennek egymással szembe, és az veszít, aki előbb kapja félre a kormányt – a szerk.) Talán azért van ez, mert

Trump tudja, miként lehet úgy visszavonulni, hogy közben győztesnek mutatja magát. Ha addig a szintig eszkalálja a konfliktust, amely már majdnem valódi gazdasági károkat tudna okozni, majd ekkor olyan békekötési feltételt ajánl, amelyről tudja, hogy Kína el fogja fogadni, akkor visszatérhet a kereskedelmi háború előtti status quóhoz, de egyben politikai győztesnek mutathatja be magát.

Trump biztosan tudja azt, hogy a kínai fogyasztási cikkekre kivetett 25 százalékos vám igen népszerűtlen lenne az amerikai választópolgárok körében. Azzal is tisztában van azonban, hogy csupán a vámokkal való fenyegetés azt a benyomást keltheti róla, hogy „keményen fellép Kínával szemben”, és az amerikai munkahelyek megtartásáért küzd. Amint az agresszív üzengetésekkel elegendő politikai hasznot tud bezsebelni, „rákényszerítheti” Kínát arra, hogy visszatérjen a tárgyalóasztalhoz, ami az irreális amerikai követelésektől való csendes diplomáciai visszavonulást jelezné.

Az ilyen irányváltások távolról sem ártanak politikailag Trumpnak, sőt hatalomra kerülésének állandó jellemzői voltak.

Karrierje során felismerte, hogy a látszat többet számít, mint a valóság – és ez sehol sem jellemzőbb, mint a modern amerikai politikában. A politikai cikcakkok során irreális ígéretekkel szerzett támogatottságot, majd a realitások „pragmatikus” felismerésével is növelte bázisát.

Az amerikai–kínai konfliktusban Trump a nacionalista szélsőségesek megnyerése érdekében igen harcias retorikát alkalmaz. Feltételezve, hogy követi az eddigi gyakorlatot, arra számíthatunk, hogy amint maximalizálta a sovinizmus révén megszerzett hasznot, a mérsékelt tábor felé fog fordulni a meghátrálásával és azoknak a károknak az elhárításával, amelyeket vakmerő fenyegetései okoznának.

Ha majd Trump végül felhagy a Kínával szembeni konfrontációval, kevés választópolgár fogja tudni vagy foglalkozik azzal, hogy Trump nem érte el az általa kitűzött gazdasági célokat. Ehelyett elismerést fog kiváltani, mert Kínát „rávette” a tárgyalásokra – amelyeket amúgy a pekingi vezetés sosem utasított el –, illetve elkerülte a kereskedelmi háború kockázatát, amelyet saját maga teremtett.