Kedvezhetnek a nemzetközi kereskedelmi egyezmények a munkavállalóknak?
A munkavállalói jogok szószólói már régóta kifogásolják, hogy a nemzetközi kereskedelmi egyezményeket a cégek szempontjai alapján alakítják ki, és alig veszik figyelembe a munkavállalók érdekeit. A Világkereskedelmi Szervezet (WTO) preambuluma említést tesz a „teljes foglalkoztatottság” céljáról, máskülönben azonban a munkaügyi normák kívül esnek a multilaterális kereskedelmi rendszerek látókörén. Az egyetlen kivétel a WTO elődjétől, az Általános Vám- és Kereskedelmi Egyezményből (GATT) megmaradt klauzula, amely lehetővé teszi a kormányok számára, hogy szigorításokat vezessenek be olyan importtermékekkel kapcsolatban, amelyeket börtönben raboskodó munkaerővel állítanak elő.
Ezzel szemben a regionális kereskedelmi megállapodásokban már régóta szerepelnek a munkavállalókra vonatkozó előírások. Ezekben az egyezményekben a piacokhoz való preferenciális hozzáférést és az alapvető munkavállalói jogok biztosítását egyre nyíltabban kapcsolják össze. Az 1992-ben aláírt Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény (NAFTA) eredeti verziójánál a munkavállalókra vonatkozó előírások még egy külön megállapodásban szerepeltek. Azóta az amerikai kereskedelmi egyezmények jellemzően tartalmaznak egy külön fejezetet a munkavállalókra vonatkozóan.
A Csendes-óceáni Partnerség előírta volna Vietnám, Malajzia és Brunei számára, hogy jelentősen javítsák a munkavállalókkal kapcsolatos gyakorlatukat, illetve Vietnám számára azt, hogy ismerje el a független szakszervezeteket. Emellett Donald Trump amerikai elnök adminisztrációja azt állítja, hogy a Mexikóval megkötött megállapodásának újratárgyalt verziója minden más kereskedelmi megállapodáshoz képest a legerősebb előírásokat tartalmazza a munkavállalók védelmével kapcsolatban.
Fotó: AFP/ Omar Torres
A fejlődő országok jellemzően nem támogatják a munkavállalókra vonatkozó előírások kereskedelmi egyezményekben való rögzítését, mivel attól tartanak, hogy a fejlett országok protekcionista céllal visszaélnek majd ezekkel az előírásokkal. Ez a félelem jogos lehet, amikor az előírások túllépnek az alapvető munkavállalói jogokon, és külön bér- és más egyéb anyagi természetű követelményeket is tartalmaznak. Az Egyesült Államok és Mexikó közötti új megállapodás például az autógyártás terén előírja, hogy a gépkocsikat 40-45 százalékban olyan dolgozók állítsák elő, akik legalább óránként 16 dollárt keresnek.
Az autógyártó cégek biztosan tudnának magasabb bért fizetni, és ez az előírás önmagában valószínűleg nem ássa alá a mexikói foglalkoztatottsági kilátásokat. Összességében azonban ez nem egy üdvözlendő előírás, mivel egy nem reális minimális bérszintet állapít meg, ami sokszorosa a mexikói feldolgozóipari szektorban mért átlagnak.
Másfelől a fejlődő országoknak kevés okuk van arra, hogy elutasítsák a munkavállalókra vonatkozó előírásokat, amelyek a cégeken belüli munkaügyi tárgyalások terén tapasztalható aszimmetriákat és az alapvető emberi jogokat érintik. Az alapvető munkavállalói jogok – mint az egyesülési szabadság, a kollektív tárgyalásokra vonatkozó jog, a kötelező munka tilalma – nem költséges tényezők a gazdasági fejlődés szempontjából, hanem valójában döntő fontosságúak annak a biztosításához.
A gyakorlatban nem az a probléma a külkereskedelmi megállapodásokkal, hogy túlságosan megszorítók a fejlődő országok számára, hanem az, hogy jórészt csak kozmetikai jellegűek, kevés érdemi hatásuk van.
A fő gond az egyezményekben foglaltak betartásával van. Először is a munkajog megsértésével kapcsolatban csak kormányok indíthatnak pereket, szakszervezetek vagy emberi jogi szervezetek nem. Ezzel szemben a beruházásokkal kapcsolatos vitás esetekben maguk a vállalatok is benyújthatnak kereseteket.
A kritikus hangok azt kifogásolják, hogy azok a kormányok, amelyek nem különösebben vannak elkötelezve a munkavállalói jogok mellett, nem túlságosan nagy számban fognak végigvinni olyan ügyeket, ahol a munkavállalókra vonatkozó előírások sérültek. Eddig csupán egyszer fordult elő, hogy munkavállalói jogok védelme miatt indították el egy kereskedelmi egyezmény vitarendezési eljárását, és annak kimenetele sem éppen kedvező.
Az amerikai és guatemalai szakszervezetek két éven át tartó kifogásai után 2010-ben az amerikai kormány pert indított Guatemala ellen. Az ügyben a végső döntés 2017-ben született meg – csaknem egy évtizeddel a kifogások ismertetése után. A bírói testület az Egyesült Államok ellen ítélt, de nem azért, mert Guatemala betartotta a törvénye szerinti munkajogi előírásokat. A bíróság megállapította a guatemalai munkajogi törvények megsértését. A testület ugyan kimondta, hogy cégek jogtalanul bocsátottak el szakszervezeti tevékenységben részt vevő munkavállalókat, azonban azt is megállapította, hogy ennek az ügynek nem volt hatása Guatemala versenyelőnyére vagy exportjára, és ezért az nem tartozik a kereskedelmi egyezmény hatálya alá.
Két okból is kell foglalkozni a munkavállalókra vonatkozó előírásokkal. Először is amiatt, hogy mindenhol javuljanak a munkavégzés feltételei. Ebben az esetben az exportiparágakban foglalkoztatottak mellett tekintettel kell lennünk a gazdaság más szektorában dolgozókra is. Az előbbiekre való fókuszálás ugyanis visszaüthet azzal, hogy mélyülnek a duális munkaerőpiaci struktúrák.
Elviekben ki tudjuk terjeszteni a munkajogi klauzulákat a kereskedelmi egyezményekben oly módon, hogy a teljes gazdaságban vonatkozzanak a munkafeltételekre. Elsőre furcsának tűnhet e két kérdés összekapcsolása: miért kellene a munkajogi kérdéseket a kereskedelmi tárgyalókra és a tárgyalóasztal körül megjelenő üzleti érdekekre hagyni, és a piacra jutásról szóló tárgyalások túszává tenni?
A munkavállalókra vonatkozó előírások és a kereskedelmi egyezmények összekapcsolása melletti érvek szerint ezzel a különböző országok valódi ösztönzőt kapnak a munkaerőpiaci eljárásaik reformjához.
A változtatás igényének azonban az adott országon belül kell megszületnie. A reformok kierőszakolása bizonyos juttatások (például segélyek vagy piaci hozzáférés biztosítása) felfüggesztésének fenyegetésével valószínűleg nem működhet.
Máskülönben a munkaügyi normákról szűkebb keretek között lehet gondoskodni: nevezetesen a megfelelő munkahelyi körülmények fenntartásával és annak megakadályozásával, hogy verseny alakuljon ki a téren, hogy hol követelnek meg kevésbé szigorú munkajogi normákat. Ebben az esetben olyan támogató jellegű hazai jogi eszközöket kell kialakítani, mint például az importáradattal szembeni védőintézkedések. Amire szükség van, az a „szociális dömping” elleni mechanizmus, amely megakadályozza, hogy az exportőr ország gyenge munkajogi szabályozása átterjedjen az importáló országba.
Egy ilyen rendszer, ha nem megfelelően lett kialakítva, túlzott protekcionizmushoz vezethet. De még a nyíltan protekcionista jellegű, a meglévő kereskedelmi megállapodások által lehetővé tett dömpingellenes intézkedések sem okoznak túl nagy kárt a kereskedelemben, miközben egyfajta biztonsági szelepet nyújtanak a politikai nyomás esetén. Egy jól megtervezett dömpingellenes intézkedés pedig semmilyen kárt nem okoz.
A munkavállalói jogok túl fontosak ahhoz, hogy csak a kereskedelmi tárgyalókra hagyjuk őket. A kereskedelmi megállapodások munkajogi klauzulái eddig sem javították a munkaügyi normákat külföldön, és nem védték meg őket hazai szinten. A valódi változáshoz egészen más megközelítésre van szükség. Kezdhetjük azzal, hogy a munkavállalói jogokat az üzleti érdekekkel azonos módon kezeljük, ahelyett hogy csak az utóbbiak járulékos tényezőiként tekintünk rájuk.
Copyright: Project Syndicate, 2018
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.